A daytoni buldózer

Bár Richard Holbrooke a külpolitikájukban látszólag kevésbé unilaterális demokratákhoz tartozott, a maga módján ugyanúgy az amerikai erőpolitika képviselője és kérlelhetetlen végrehajtója volt, mintha egy republikánus héja lett volna. Minden ellenérvet félresöprő stílusával – amelyet „buldózer” beceneve örökít meg az utókornak – zsarolta ki Milosevicsből, Izetbegovicsból és Tudjmanból 1995-ben a daytoni békemegállapodást, a bosznia-hercegovinai vérfürdő nyugati katonai erővel alátámasztott lezárását. Hogy működőképes államalakulatot, hosszú távú békét sikerült-e teremtenie, sokak szerint korai lenne még kijelenteni. Alig négy esztendővel később fenyegetőzése már nem hatotta meg a szerb vezetést, amely csak egy kiadós NATO-bombázást és orosz diplomáciai nyomást követően volt hajlandó feladni Koszovót.
Bár balkáni szerepe hagyta a legmélyebb nyomot, nagy a felelőssége abban is, hogy Bill Clinton kormánya mit igyekezett elérni a szovjet megszállás alól felszabadult közép-európai országokban, abból a tévesnek bizonyult meggyőződésből (az úgynevezett Gati-szindrómából) kiindulva, hogy a posztkommunista államokban a legnagyobb veszély a renacionalizálódásból fakad. A fősodrú értékelések minden bizonnyal békéltető szerepét igyekeznek méltatni, ám sikereit árnyalja, hogy azokat az Egyesült Államok katonai erejével fenyegetve érte el. Bár gyakorlati képességeit nehezen lehetne vitatni, sohasem szárnyalt olyan magasságokban, mint Kissinger vagy Brzezinski.