(a stílus maga a jellem-e )

Én nem tudom, hogy az úgynevezett vérmérséklettől mennyire függ az, hogy valaki goromba vagy szelíd, durván beszél vagy udvariasan, agresszív vagy mértéktartó. És az is kérdés, hogy a vérmérséklet mitől függ.
Az utóbbi időben számos felvétel került nyilvánosságra, zárt körben elhangzott szónoklatokról vagy köznapi telefonbeszélgetésekről, amelyek során két politikus ilyen vagy olyan témában eszmét cserélt. Nem szükséges elmondanom, milyen pártállású politikusokról van szó, hiszen egy ilyen jellegű közlés elsősorban arra utalna talán, hogy elfogult vagyok. A következő kifejezések szerepelnek gyakorta ezeken a felvételeken: k…, elk…uk, b…meg, g…k, f… stb. Mindezek a magyar közbeszéd jellegzetes elemei, s úgy vélhetnénk, hogy elsősorban „a begorombult utca emberének” szájára illők. Ha egy politikus a „nép hangján” próbál szólani, azt populizmusnak nevezik, ám nyilvános szerepléseik alkalmával a politikai elit tagjai általában igyekeznek elkerülni a fenti szavakat, bármilyen is a vérmérsékletük.
A nyilvánosságra került hangfelvételek stílusát tanulmányozva azonban felvetődhet bennünk a kérdés, hogy az érintett politikai elit tagjai miféle intellektuális szintet képviselnek b…megjeikkel. Mentségükre szólna talán, ha a nyomdafestéket nem tűrő szavak heves vita közben csúsznának ki a szájukból, de itt általában baráti, már-már harcostársi eszmecserékről van szó, amelyek nem tartalmaznak egymással szemben megnyilvánuló ellenséges indulatokat. Előrebocsátva, hogy egy köznapi beszélgetés minden további nélkül tartalmazhat pongyolaságokat, az úgynevezett szó- és gondolatpanelek gyakori használata nem a magas fokú intellektus, a csúcsértelmiségi szint jele. Most nem trágárságokra gondolok, hanem a dolgok megközelítési módjára egy olyan beszélgetés során, ahol hasonló a hasonlónak örül. Tehát: a politikus, aki még fentebb bízik abban, hogy nem kerül rács mögé, sőt úgy véli, számára a legmagasabb pártbéli poszt is elérhető, ezt mondja a telefonban hívó félként: „…az ügyészségen vannak nagyon rám szállva.” Mire a fogadó fél így felel: „Utánanézzünk?” Hívó: „Ott el kéne sikálni, mert egyszerűen nem lehet normálisan hogyishívjákolni.” Nekem persze fogalmam sincs, mi az a „normális hogyishívjákolás”, de ők értik egymást, mivel egy malomban őrölnek, egy gyékényen árulnak, egy tálból cseresznyéznek, egy bordában szőtték őket. Ez a hogyishívjákolás felér egy kiadó b…meggel. Fentebb elfelejtettem megemlíteni a „rohadék” kifejezést, pedig eme politikai elitnek már-már szavajárása, és némiképp helyettesíti a k…-t és a g…-t. Ezt a szót minden további nélkül lehet alkalmazni harcostársakra is, akik az utóbbi időkben gyakran baráti tűzben esnek el. Elképzelhető manapság egy ilyen kódolt szöveg is, amely a vádalkura hajlamos párttársat méltatja: „A k… anyját a rohadéknak, képes lesz beköpni minket a kib… ügyészségen b…meg, aztán, ha minket is sittre vágnak azok a g…cik, és soha többé nem lesz alkalmunk hogyishívjákolni…”
Úgy vélem, hogy ezek a nyilvánosságra került lehallgatott telefonbeszélgetések nem csupán a bűnözésre, az elkenésre és a levajazásra való hajlamot bizonyítják, hanem olyan agresszív primitívségre utalnak, amelyet semmiképpen sem írhatok le az „elit” kifejezéssel. Ez valamifajta bűnszövetkezet nyelvezete, olyan szleng, ami elmegy a Blaha-aluljáróban vagy egy lerobbant krimóban, de úgynevezett kultúremberek között nem tekinthető illendőnek. A bunkóság kifejeződésére azonban felettébb alkalmas. Hogy a sok b…meg a vérmérsékleten túl a jellemre is utal-e, én nem tudom…