A törésvonalak mélyülnek

Mára mindennél nyilvánvalóbb, hogy a többségi társadalom és a hazai cigányság közti törésvonalak szinte megállíthatatlanul mélyülnek. A magyarországi cigányok számára a társadalmi mobilitás formái megszűnőben vannak. Ezzel egyidejűleg – ha tudomásul vesszük, ha nem – könnyűszerrel állíthatjuk: mindaddig bármiféle társadalmi felzárkózási kísérlet kudarcra van ítélve, amíg például – ha sokszor nem is beszélünk róla – többnyire tudatosan erőltetik a romákra a többségi társadalomra jellemző tudás- és nyelvi elsajátítási formákat. De még inkább az ezekkel járó, nagyobbrészt elfogadott kulturális mintázat követését. Így valóban joggal merülhet fel annak a kérdésnek a megválaszolása: a cigányok többségével valaha is sikerül-e egyáltalán megkötni a békés egymás mellett élés elvén és gyakorlatán alapuló társadalmi szerződést? Mert miközben joggal lehetünk büszkék arra, hogy már a korábbi alkotmány is eléggé egyértelműen definiálta a társadalmi szerződés vezérelveit (vagyis többé-kevésbé pontosan meghatározva az állampolgári jogok és kötelességek, a teljesítmények és jövedelmek viszonyának legfőbb szabályozó követelményeit), mégsem véletlen, hogy éppenséggel az utóbbi évtizedben az alkotmányban rögzített szabályok betartása vált a visszájára. Ugyanis bármennyire igyekezett a társadalom túlnyomó többsége az alkotmányosság elveit betartani, nemcsak az jelentett döntő akadályt, hogy a hazai cigányság változatlanul súlyos – nemzet és társadalom alatti – léthelyzetben vegetál, hanem ezzel egyidejűleg az is, hogy a társadalmi beilleszkedés újabb és újabb anomáliáival kell szembenéznünk. Hiszen már mind többen megállapítják, hogy a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése az őket érintő kulturális forradalom véghezvitele. De amíg nap nap után igazolódik, hogy meghatározó hányaduknak szemernyi esélyük sincs ténylegesen bekapcsolódni a jelenleg kikristályosodott munkamegosztás mai rendszerébe, addig sem normális munkára, sem elfogadható jövedelemre nem számíthatnak.
Aminthogy arra sem kell túl sok szót vesztegetnünk, hogy a nyilvánvaló párialétet felidéző helyzetük miatt menthetetlenül sérül az idáig csak szóban elfogadott társadalmi szerződés. Ennek ellenére senki számára nem lehet kétséges, hogy a hamarosan elkészülő alkotmányban a hazai cigányság állapotával is foglalkozni kell. Kivált azért is, mert az utóbbi években annyira megváltoztak az őket is érintő gazdasági, szociodemográfiai és kulturális viszonyok, hogy mindennél sürgetőbbé vált az alkotmányos szabályozórendszer újbóli rögzítése. De ebből eredően is csak arra törekedhetünk, hogy a társadalom egyetlen rétegének vagy csoportjának a feltételezett igazságérzete egy pillanatig sem sérülhet.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a többségi társadalomban is roppant nehézségekbe ütközik valamiféle egységes konszenzus megteremtése, mivel – mint tudjuk – az egymástól eltérő és egymást gyakran keresztező csoport- és rétegkonszenzusok sokaságával számolhatunk. Mint ahogyan ezek körébe tartozik a cigányok sokszor tagolatlan érdekvilága is. Még ha tudomásul veszszük is azt a tényt, hogy a javak egyenlőtlenül osztódnak szét (hiszen például az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz, az infrastrukturális ellátáshoz fűződő javak rendre különböznek), ebből mégsem következik, hogy újra be kellene vezetni valamiféle univerzális szükségletelvet. Annál kevésbé, mivel azokból a javakból, amelyek jogilag és a közhit szerint egyenletesen, illetve a feltételezett szükségletek szerint kerülnek elosztásra, a tanulási-művelődési, vagy a munkalehetőségekhez fűződő javakból a közép és felső rétegekhez tartozók szükségképpen nagyobb arányban részesülnek, mint az alsóbb rétegekhez sorolható cigányok. Akármint nézzük is tehát, a jelenlegi szociális viszonyok között a cigányok és a többségi társadalom között meglévő törésvonalak elkerülhetetlenül erősödnek. Ám ebből mégsem következik, hogy semmilyen útja ne létezne a magyarországi cigányok megkezdett felzárkózásának. Viszont ennek kulcskérdése, hogy sikerül-e végre úrrá lenni azon a homogenizáló tényezőn, amely tartós munkanélküliséghez, végső soron pedig nyomorúságos életviláguk állandósulásához vezet.

A szerző szociológus