Az oktatás megújítása hallgatói szemmel

Az újság hasábján megjelent új felsőoktatási törvényről szóló vitát követve úgy éreztem, hogy hozzá kell szólnom az eddig elhangzottakhoz. Sok mindennel egyetértek az olvasottakból, de néhány ponton ellenvéleményemnek szeretnék hangot adni. Remélem, az általam leírtak tovább árnyalják a kérdést.
Egyetértek Gulyás László tanár úrral abban, hogy súlyos mértékben csökkent a színvonal a hazai felsőoktatásban. Nem volt ehhez szükséges többéves vagy több évtizedes oktatói tapasztaltra. Ennek megállapítására bőven elég volt hatévnyi felsőoktatásban eltöltött hallgatói és egy év megbízott előadói státus egy budapesti főiskolán. Gyenge képességű hallgatók sokasága érkezik be egy-egy intézménybe – ez igaz. Ha azonban a leendő törvény megköveteli az emelt szintű érettségi(ke)t, azzal annyit érünk el, hogy bizonyos intézmények nemhogy szelektálni nem tudnak majd a jelentkezők közül, hanem egész egyszerűen nem marad hallgatójuk, mivel az új törvénytervezet meghatároz egy minimumpontszámot is, amely alatt a jelentkező nem kerülhet be egyik felsőoktatási intézménybe sem. Ezt a mércét sokan nem fogják tudni „megugrani” az új szabályok keretei között. A bekerülési feltételek emelésével nem lehet helyettesíteni a közoktatási rendszer színvonalának radikális emelését. Csak e két intézkedés egyidejű bevezetése eredményezheti a megfelelő „inputanyagot”. Ezen a ponton merül fel az a kulcskérdés, hogy van-e létjogosultsága ennyi felsőoktatási intézménynek az országban? Van-e értelme évente sok száz értéktelen diploma kiadásának, ha az ilyen papírral rendelkező személyek csupán a munkanélküliség rátáját emelik tovább? Komolyan el kell azon gondolkodni, hogy érdemes-e követni azt az európai uniós irányt, ami a szakképzett munkások (ácsok, pékek, gázszerelők) hiányának rovására bocsátja ki a diplomás embereket.
Gulyás úr eszmefuttatására, miszerint az oktatói gárda is felelős a színvonal csökkenéséért, csak röviden kívánok reagálni. Véleményem szerint egy felelős tanszékvezető feladata az, hogy a szakma legelismertebb tudósait legyen képes megnyerni az adott intézménynek. Ennek a munkának távol kell esnie a „mutyiktól” – amennyiben nem így van, akkor az adott tanszékvezető rosszul végzi munkáját, ezt szankcionálni kell. Ez minden intézményvezető saját felelőssége, e nélkül színvonalas egyetem, illetve főiskola nem létezhet. Ugyanígy a színvonal további csökkenésére kell felkészülni, ha továbbra is – az alapvetően rossz – fejkvótarendszerben történő finanszírozást tartjuk fenn. Az elmúlt 20 év bebizonyította, hogy az alanyi jogon járó finanszírozás nem megfelelő, amit bizonyos szektorban (családi pótlékok rendszere) már orvosoltak. Ennek azonnal és halaszthatatlanul el kell kezdődnie a felsőoktatásban is.
Amiben legkevésbé sem értek egyet Gulyás úrral, az a törvénytervezet vizsgaalkalmakra utaló vizsgálata. Világossá kell tenni; ezt a kérdéskört két eltérő témára kell bontani. Külön kell választani a hallgatói önkormányzatok általános befolyását a tanulmányi és vizsgaszabályzatok megalkotásában való részvételtől. Már hallgató koromban is inkompetensnek éreztem magam az adjunktusi, docensi vagy bármilyen egyéb kinevezés megszavazása kapcsán. Soha, semmilyen körülmények közt nem használtam fel, és nem tartottam vállalható viselkedésnek azt, ha ez volt az alapja egy „zsarolásnak” oktató és hallgató között. Ebben a kérdésben a mindenkori hallgatói önkormányzatoknak véleményezési jogot kellene biztosítani, hiszen véleményük ebben a kérdésben is lehet a képviselőknek.
Más kategóriába esik a vizsgaszabályzati részletek megtárgyalása. Az új törvény, valamint Gulyás úr szerint is az egyoldalú szigorítás, illetve a hallgatók kisebb beleszólása a megoldás. Ezt a szemléletet két ponton találom aggályosnak. Egyrészt az általános szigorítás sok esetben nem egyenlő mértékben sújtaná a hallgatókat. Mindenki számára egyértelmű, hogy vannak nehezebb és könnyebb szakok, sőt egyes szakokon belül nehezebb vagy könnyebb követelményekkel rendelkező tantárgyak is. Uniformizálni ezen követelményeket hibás lenne, mint ahogyan hibás lenne egységes vizsgaalkalmi lehetőséget megadni az egyes tantárgyaknak. Jelen esetben a megoldást az egyedi elbírálás jelentené, azaz minden egyes tantárgy esetében megállapítani és konszenzusosan megállapodni (oktató és hallgató között) az egyes vizsgaalkalmak számáról. Másrészt miben másban lennének a hallgatói képviselők kompetensek, ha nem ebben a kérdésben? Elvenni tőlük a tárgyalási és egyetértési jogot ebben a témában nem segítené, hanem rontaná az együttműködést, és ezzel együtt az oktatás színvonalának csökkenéséhez vezetne.
Összességében úgy vélem, hogy a leendő felsőoktatási törvény az első és nagyon apró lépés a cél felé, amely egy minőségi és versenyképes felsőoktatás létrehozása. A törvénytervezet azonban több ponton finomításra és átgondolásra szorul.

A szerző ELTE-doktoranduszhallgató,
volt hallgatói önkormányzati tisztségviselő

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény? November 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.), Bassola Péter (Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat, november 22.), Goór Judit (A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta, november 22.).