Az újból visszanyert állam

A brit állam az első nagy olajválság szorításában vergődött 1973–74-ben, amikor két neves politológus megfogalmazta a gyengeség zsarnokságának tézisét, a kormányzati tehetetlenség súlyos veszélyeire figyelmeztetve. Nyolc év szocialista kormányzása olyannyira leépítette a magyar államot, hogy a tavasszal megválasztott kormányra talán nem is hárult sürgetőbb feladat, mint hadat üzenni a gyengeség zsarnokságának – s elkezdeni végre kormányozni. A konzervatív gondolkodás számára evidencia, hogy – Edmund Burke szavaival – „a kormányzat az emberi bölcsesség találmánya”, amelynek a hiánya valóságos természeti csapással ér fel. Magyarországot az elmúlt években jószerével már nem is kormányozták, s a nemzetet igyekeztek megfosztani államától.
Honi közéletünket figyelve mégis úgy tűnik, e fordulat, vagyis a kormányzás felelősségének a vállalása sokakat meglep. Mintha elszoktunk volna tőle… Tény, a posztkommunista elit következetesen azt sugallta, hogy az általa kínált úttal szemben nincs alternatíva, s ennek jegyében, felettébb paradox módon, államunkat az államtalanítás eszközévé tette, mivel az állam mindazoknak az útjában állt, akik Magyarországot a legszívesebben egy részvénytársasággá alakították volna. Joggal hangsúlyozta azonban a neoliberális elvekből kiábrándult Francis Fukuyama, hogy az államépítés minden társadalom számára az egyik legfontosabb feladat. Az államot Magyarországon is rehabilitálni kell.
A kormányváltás óta szerencsére több lépés is történt már ennek érdekében, s mindegyiket, amint azt előre borítékolni is lehetett, az ellenzék etatizmust kiáltó hangos felzúdulása kísérte. Pedig eléggé nyilvánvaló: a válságból való kibontakozás alapfeltétele, hogy az állam visszanyerje rég elvesztett legitimitását, és – újra összekapcsolódva a közjó eszméjével – társadalomvédő funkciót is vállaljon. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kormányzásnak helyre kell állítania az állam és a politikai közösség természetes kapcsolatát. Ennek során azonban kerülni kell, legalábbis e sorok szerzőjének talán rendhagyó véleménye szerint, hogy az államra csak puszta eszközként tekintsünk. Az ugyanis több ennél! Leértékeljük az államot, ha egyoldalúan az eszközjellegét hangsúlyozzuk. A jeles kortárs konzervatív filozófus, Roger Scruton szép fogalmazásában: „Az eszköznek tekintett államhoz az állampolgár nem képes tartozni”, hiszen egy puszta eszköz nem tarthat számot arra a hűségre és engedelmességre, amelyet az állam joggal várhat el.
Ha pedig elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy az államot méltóvá kell tennünk polgárainak feltétlen hűségére, akkor ezt szem előtt kell tartanunk a jó kormányzásról és az állam igazgatásának helyes módjáról tűnődve is. A liberális, libertariánus gondolkodás fő törekvése, hogy megszabadítsa a társadalmat az államtól: a minimális állam régi eszméinek mai hívei azt hirdetik, hogy a kívánatos mód az állam nélküli kormányzás, vagyis szerintük a hagyományos állami kormányzás helyére a gazdasági és társadalmi magánszervezetek együttműködésének kellene lépnie. A menedzser módra vezetett állam azonban nem alkalmas a közérdek képviseletére. Ebből fakadóan nem alkalmazhatók azok a divatos, új közmenedzsment-elméletek, amelyek piaci módszerekkel kívánják a köz ügyeit igazgatni. (S amelyek tulajdonképpen azt vallják, hogy nincs is szükség a hagyományos értelemben vett közigazgatásra…) Arra a kérdésre tehát, amelyet a hetvenes évek első felének Nagy-Britanniájában úgy tettek fel, hogy „ki kormányozzon”, 2010 Magyarországán igen egyértelműen azt felelhetjük, hogy az állam. A megoldás nem lehet az állam háttérbe szorítása, hanem az állam és a társadalom közötti új típusú kapcsolatrendszer kialakítása – e téren például ígéretes kezdeményezés a jogszabályok társadalmi egyeztetéséről szóló törvény.
Ebben az új partnerségben azonban az államot nemcsak hatékonnyá kell tenni, hanem eredményessé is. A két fogalom nem azonos: míg az előbbi a közszolgáltatások költségét és hasznát próbálja mérni, az utóbbi arra utal, hogy az állam mennyire erős, azaz mennyire képes megvalósítani céljait. Az eredményesség elve még a hatékonyságénál is fontosabb, hiszen figyelembe veszi azt is, amire az előbbi nem ügyel: a döntések társadalmi következményeit. A hatékonyságból ezért fel lehet valamennyit áldozni az eredményesség érdekében – nem az állam olcsósága a legfontosabb szempont. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az eredményesség elve nemcsak a hatékonysággal, hanem, rendkívüli helyzetekben, a jogállamiság egyes követelményeivel is konfliktusba kerülhet. Az utóbbi hetekben sokan nehezményezték, hogy a kormány – az eredményesség érdekében – hozzányúl az alkotmányhoz… Ne felejtsük azonban el, hogy a kormányzás feladatkörébe az alkotmányfejlesztés is beletartozik! Ez nem csak jog – kötelesség is. Államunk tekintély-hiányos volta nyilvánvalóan elválaszthatatlan attól, hogy mindmáig nem született meg egy olyan alkotmány, amely az autoritás megkérdőjelezhetetlen forrásává válhatott volna. (Csak zárójelben jegyezzük meg: az eleve átmenetinek szánt alkotmány megalkotásakor még széles körű egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy ennek helyére újat és tartósabbat kell állítani…) Ezért tehát, ha technikai értelemben jelenleg nincs is alkotmányozási kényszer, a jó kormányzás feladatának kell tekintenünk e mulasztás pótlását. A toldozgatott-foltozgatott változat alkalmatlan az alkotmány azon alapvető funkciójának a betöltésére, hogy identitást adjon a közösségnek.
Félreértés ne essék: az eredményességre törekvés még szilárd többség birtokában sem jogosít fel bármire egy demokráciában. Bizonyos alkotmányos alapelveknek „a változások hatósugarán kívül kell esniük”, ismét csak Scruton fordulatával élve. Feljogosít, sőt kötelez viszont mindannak a megtételére, ami nélkülözhetetlen egy rendkívül súlyos válsághelyzet kezeléséhez, s ami összeegyeztethető a jogállam tartalmi elveivel. A határokat nem lehet túllépni, de el kell menni akár a határokig is, ha politikai közösségünk jövőjéről van szó. Az ország egyszerűen nincs olyan helyzetben, hogy erről lemondhasson. E fogalmi keretben értelmezhetjük a közelmúlt nagy visszhangot kiváltó ügyeit, beleértve a magánnyugdíjpénztárakkal és az Alkotmánybíróság jogkörével kapcsolatos vitákat. Újra kell gondolnunk az állam szerepét és lehetőségeit, ha nem kívánjuk, hogy államunk maga is tevőlegesen járuljon hozzá politikai közösségünk működési zavarainak az újratermeléséhez.
Az előző nyolc évben folytatott kormányzás káoszt teremtett. Manapság ritkán mondják ki, de valójában a jó kormányzás is a jogaink közé tartozik, méghozzá a legfontosabb jogaink közé, és a kormányzat megbénítása ettől fosztana meg minket.

A szerző oktató a Corvinus Egyetem
Közigazgatás-tudományi Karán