Besúgók és provokátorok

Ha már úgy adódott, hogy besúgókkal és provokátorokkal kell együtt leélnünk az életünket, legalább tudjuk, hogy kihez hogyan kell viszonyulnunk. Jó az, ha Magyarországot és a magyar közvéleményt nem tudja egy másik ország titkosszolgálata manipulálni

Nem szeretem, ha egy újságíró azzal jön elő, hogy én megmondtam, csak nem figyeltek rám. Most mégis ezt teszem, miközben kicsit szégyellem magam, hogy nem tudtam ezt akkor elég hangosan mondani, hogy más is meghallja. 2006. augusztus 11-én megjelent egy jegyzetem ezeken a hasábokon Tiszta hangok Romániából címmel. A cikkben arról írtam, hogy Bukarestben elkezdődött a szekusvadászat, és nemcsak a politikusok múltját tárják fel, hanem (egy civil szervezet kezdeményezésére) átvilágítják a vezető pozícióban lévő újságírókat is. Ezt nemcsak azért tartották fontosnak Romániában, hogy tisztán lássuk a múltat, hanem azért is: ha valaki 1989 előtt együttműködött a Securitatéval, akkor az azt követő évtizedekben is zsarolhatók voltak, hanem mert az olvasóknak-nézőknek joguk van tudni, kedvenc közvélemény-formálóik a saját hitük, tudásuk és reményeik szerint vagy a titkosszolgálat megrendelésére álltak-e ki az elmúlt években egy ügy mellett vagy ellen.
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) csaknem ezer román újságíró átvilágításához fogott hozzá, elsősorban olyanoknak, akik funkciójuknak köszönhetően meghatározó szerepet töltöttek be a román közvélemény formálásában. A Tiszta hangok elnevezésű akcióban az országos román napilapok, televíziók és rádiók, valamint a hírügynökségek vezetőinek, illetve a médiában gyakran szereplő publicisták és politikai elemzők, valamint egyes, a társadalomra komoly befolyással bíró civil szervezetek vezetőinek múltját vizsgálták, azt firtatva, hogy milyen kapcsolatban álltak a diktatúra elnyomó apparátusával, vagyis a politikai rendőrséggel. A lista a romániai magyar újságíró-szövetség és az egyik napilap kezdeményezésére a kisebbségi sajtó vezetőivel (a napi-, heti- és havilapok igazgatói és főszerkesztői, felelős kiadói, vezető szerkesztői) bővült. A folyamat kezdetén a Román Hírszerző Szolgálat beismerte, jelenleg is szerveznek be embereket a médiából, annak ellenére, hogy az újságírók szakmai szabályzata szerint nem szerencsés, ha a tömegtájékoztatásban dolgozók tagjai lesznek politikai pártoknak és bedolgoznak a titkosszolgálatoknak.
Az Országos Audiovizuális Tanács akkori alelnöke, Gáspárik Attila azt javasolta, az átvilágítás érintse a Magyarországon tevékenykedő, ám Erdélyből elszármazott újságírókat is. Akkor (még egyszer hangsúlyozom, hogy már négy éve) így írtam erről: „Ennek értelmében több tucat magyar újságírót, például e sorok íróját is átvilágíthatnák, és ez ellen természetesen semmi kifogásom, annak ellenére, hogy pontosan a nagykorúvá válásom évében bukott meg a Ceausescu-diktatúra. A javaslatban nevesítettek szerint megvizsgálnák a múltját a Duna Televízió jelenlegi elnökének, Cselényi Lászlónak, az Info Rádió egyik alapítójának, Heltai Péter rádiós-tévés műsorvezetőnek és Bodor Pál (Diurnus) újságírónak is. A külföldön dolgozó médiamunkások átvilágítása azonban nem kötelező, hiszen a Ticu-törvényként ismert jogszabályt módosító sürgősségi kormányrendelet szerint mindössze a román sajtóban jelenleg is dolgozó szerkesztők és publicisták átvilágítása kérhető.”
Négy éve is úgy gondoltam, ha a (romániai) törvény nem is kötelezi őket erre, érdemes volna a magyar sajtóban vezető szerepben dolgozó vagy közvélemény-formáló pozícióban lévő erdélyieknek (és nemcsak nekik, hanem délvidéki, felvidéki és kárpátaljai kollégáimnak is, ha van erre mód az illető országban) kikérniük a saját megfigyelési dossziéjukat a román bizottságtól, és azt nyilvánosságra hozniuk Magyarországon. Ebből ugyanis kiderülhet, hogy ki volt beszervezve és ki nem, és talán így arról is képet kaphatunk, kinek lehet ma is aktív viszonya egy ilyen (erőszak)szervezettel. Persze nem csak a nevesített három embert érinti az ügy, a magyar sajtóban több tucatra tehető azok száma, akik a magyar útlevél megszerzése előtt másik országnak voltak az állampolgárai, vagy esetleg még ma is azok. A javaslatnak nem volt foganatja, hacsak annyi nem, hogy egyes kollégák Gáspárik Attilára kezdtek kígyót-békát mondani, a Duna Televízió akkori elnöke pedig kiborult az írás miatt, és azt mondta, kérni fogja a saját átvilágítását, és nyilvánosságra fogja hozni az eredményt. Ezt én személy szerint azóta várom, de egyelőre nem hallottam, hogy megtörtént volna, és a világhálón sem leltem nyomát az eredménynek.
Mindezek azért jutottak most az eszembe, mert napvilágra kerültek Heltai Péternek a Securitatéval való kapcsolatát bizonyító iratok, egy Kolozsváron született és megfigyelt festőművész, Gáll Tibor ügye kapcsán. Nem azzal van bajom, hogy Heltait beszervezték – életkoromnak köszönhetően nálam nem próbálkozhattak, így nem tudom, ellent tudtam volna-e állni az esetenként veréssel nyomatékosított kísértésnek –, hanem az ügy későbbi következményei miatt. Egyrészt Heltainak bőven lett volna alkalma erről beszélni (az érintettsége hónapok, ha nem évek óta szóbeszéd tárgya Budapesten, és az is erősítette a gyanút, hogy Heltain kívül ugyan akadtak bőven jó képességű erdélyi magyar fiatalok a nyolcvanas évek Romániájában, de ők nem mehettek Nyugat-Európába tanulni, mint ő). Másrészt a dolog ma is ható következménye: ki tudja garantálni, hogy a Szerv elengedte a kezét mindenkinek, akit egykor beszerveztek, és ők ma már teljesen szabad emberek? A Mucuska-ügy óta még a naivak is tudják, hogy a román titkosszolgálat ma is meglehetősen aktív Magyarországon (és most ne beszéljünk a többi, szomszédos és nem szomszédos országok titkosszolgálatairól), és jó az nekünk, ha a magyar médiában jelentős befolyással bíró emberek nem szakmai érvek alapján, hanem idegen erők javaslatára és érdekei szerint alakítják a hallgatók-nézők világképét? Nem kell még csak aktív hírszerzőnek sem lenni, elég csak néhány zsarolásra alkalmas dolog a múltból, és az illető máris eszköze lesz egy olyan erőnek, amely nem a magyar demokrácia és nemzeti érdek építésében érdekelt, hanem valami egészen másban.
Mellékszál, de érdemes elvarrni: Cselényi László ma már nem a Duna Televízió elnöke, de hivatali regnálásának utolsó évében a neve nem éppen a törvényesség és a makulátlan közszolgálati tevékenység kapcsán merült fel. Egyrészt megalapozottnak tűnt a gyanú, hogy alaposan belenyúlt az adóforintokból feltöltött mézesbödönbe (lapunk is írt az alaposan felülszámlázott műsorvásárlásokról, az ugyanarra a címre bejegyzett, gyanús offshore vállalkozásokról, amelyek prosperáló üzleti kapcsolatban voltak a műholdas csatornával), és ebből, ha jól tudom, rendőrségi feljelentés is született. Igaz az is, hogy az ügyben az utóbbi időben talán túlságosan is nagy a csend – nem tudok nem arra gondolni, hogy a lemondásának ára egy szabad elvonulást biztosító ígéret is lehetett valaki részéről. Szintén a Magyar Nemzetnek köszönhetően tudjuk azt is, hogy nyolcmillió forint közpénzbe került az ő és vezetőtársa egészségügyi luxusellátása (ráadásul a magánklinika vezetőjének-tulajdonosának a felesége a csatorna híradójának főszerkesztője), és eddig arról sem hallottam, hogy emiatt rendőrségi vizsgálat indult volna az ügyben.
Ha már úgy adódott, hogy besúgókkal és provokátorokkal kell együtt leélnünk az életünket, legalább tudjuk azt, hogy kihez hogyan kell viszonyulnunk. Egyrészt az azok miatti tiszteletből, akik még a verések ellenére is tudtak nemet mondani (és vállalták annak kockázatát, hogy a karrierjük mellett az életüket is kettétörhetik), másrészt pedig azért, mert vagyunk néhányan, akik úgy gondolják, jó az, ha Magyarországot és a magyar közvéleményt nem tudja egy másik ország titkosszolgálata manipulálni.