Egy rendetlen ország

Haladó értelmiség címszó alatt egy balliberális-chartás karámba gyűjtik a posztkádári értelmiséget. Hirtelen boldog-boldogtalan szakértő lett. Alig várták, hogy az Antall-éra után visszakerüljenek a hatalomba. Mindezt csak azért szükséges felemlegetni, mert az akkori hibák nőtték ki magukat sok mai nyomorúságunkká

Még mindig rendetlen ország vagyunk, bár a tendenciák jót ígérnek. Rendszerváltás környéki karikatúrán a feleség azt mondja pártállami káder férjének: „Mihez kezdesz most, Lajos? Hisz az égvilágon semmihez se értesz, se a gazdasághoz, se a kultúrához. Ezért te csak vezető lehetsz.” Nevettünk akkor ezen, és biztosra vettük, az illetékes elvtársak, parazita pártapparatcsikok világának egyszer s mindenkorra vége. Korán örültünk. Jött az álliberális SZDSZ, és csendben, aztán egyre zajosabban szakértőként legitimálta az elvtársi pancsereket. Kiderült: haladó értelmiség címszó alatt egy balliberális-chartás karámba gyűjtik a posztkádári értelmiséget. Hirtelen boldog-boldogtalan szakértő lett. Alig várták, hogy az Antall-éra után visszakerüljenek a hatalomba. Mindezt csak azért szükséges felemlegetni, mert az akkori hibák nőtték ki magukat sok mai nyomorúságunkká. És mert ezek az álszakértők itt „alkotnak” köztünk, s rontják az ország hitelképességét, de azért nekünk még ma is úgy kellene tekintenünk rájuk, mint a kifinomult nyugatias műveltség letéteményeseire.
Vajon hány embernek tűnt fel, mekkora sületlenséget mondott Gyurcsány Ferenc a Táncsics Alapítvány díjátadó ünnepségén? Nem csak arra gondolok, hogy a jobboldal, a kormány elleni nyílt gyűlölködést még a kulturális elismerések átadásakor sem volt képes alacsonyabb fokozatra tekerni. Uszított, azt állítva, hogy a kabinet rátámadt a köztársaságra, meg a jobboldal elfajzott. Keveseknek tűnt fel, hogy az MSZP pártalapítványának elnöke azt állította: a basáskodók hatalma nem először fél a köztársaságtól. Félt 1919-ben és 1946-ban. Gyurcsány nem kevesebbet állított ezzel, mint hogy az 1919-es vörös kommün a köztársasági eszme etalonja volt. És azt, hogy 1946-ban a jobboldal jelentett volna veszélyt a saját maga által létrehozott köztársaságra. Vagyis az ő interpretációjában Szamuelynek meg Rákosinak kellett félnie az elfajzott jobboldaltól, velük szemben védték a demokráciát. A Demokratikus Koalíció vezére szerint tehát a Rákosi-rezsim, amely a jobboldal és később a konkurens mérsékelt baloldal leszalámizásával, bebörtönzésével, szovjet megszállók támogatásával, csalással került hatalomra és építette ki a diktatúrát, jól tette, amit tett? Tudja ez az ember, mit beszél? Ha igen, akkor nagy a baj. Mert ez már több mint nosztalgia a személyi kultusz iránt. Ha meg ilyen fokon műveletlen és tájékozatlan a történelemben, akkor hogyan lehet őt értelmiségiként számon tartani?
Hogy ezek a műveltségbeli szakadékok nem egyedülállóak? Bizony nem. Emlékezhetünk az ózdi szoci polgármesterre, aki érettségit hazudott magának, az MSZP-s uniós képviselőnőre, aki meg doktorit füllentett. De kínos volt Török Zsolt felsülése is, akiről kiderült, parlamenti önéletrajzával ellentétben nincsen, csak érettségije. Vagy emlegessük Gusztos Péter SZDSZ-es exhonatyát, aki életrajza szerint hosszú évek alatt nem tudott magának összekaparni egy diplomát? A balliberális érdekkör nagy tévedése, hogy azt hiszi: a politikai elkötelezettség, haladó státus pótolja a tudást. A balfácánkodás utáni romokat kénytelen takarítani a jobbközép kormány. De vajon mennyivel jobb ezeknél a kóklereknél Alföldi Róbert? Úgy menetel egyik bukástól a másikig, hogy nincsen rendezői oklevele. És miként vehető komolyan a Nemzeti Színház élén az, akinek fogalma sincsen arról, mit jelentene, ha Erdély elvételét a magyar Nemzetiben ünnepelhetnék a románok? Vagy lehet, hogy a tájékozatlan turistákhoz hasonlóan most tudta meg, mi a különbség Budapest és Bukarest között? A másik világszám, Mihályi Péter, a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer kierőszakolója, a Horn-kormány helyettes államtitkára nyílt színi bizonyítékát adta tökéletes alkalmatlanságának. Mikor a Hír TV megkérdezte, hogyan értékeli a magán-nyugdíjpénztári szisztéma sikertelenségét, annak fényében, hogy a Századvég kimutatta, mintegy ötszázmilliárd forint veszteséget okozott, nem tudott válaszolni. Négyszer ismételte el, hogy nem olvasta a tanulmányt és nem tud véleményt alkotni. A volt SZDSZ-es szakértő arról vált hírhedtté, hogy a falut elavult, eltörlendő települési formának nyilvánította. Most még érthetőbbé váltak a faluromboló Ceausescuhoz mérhető szavai. Ezek volnának a szakemberek a baloldalon? Akkor milyen a többi?
Hihetetlen dolgok derültek ki az MTA Filozófiai Kutatóintézetében sokáig honos állapotokról is. Tamás Gáspár Miklós nyugdíjbameneteli és több kutató elbocsátási ügye kapcsán forrósodtak fel az indulatok. Nem, dehogyis akarjuk tovább verni a port a volt SZDSZ-es képviselőn, aki, elérvén a korhatárt, maga szervezett tiltakozást, előre sérelmezvén, ha nyugdíjazni akarnák. A köztévében Boros János, a kutatóintézet igazgatója úgy nyilatkozott: senki nem mondta TGM-nek eddig, hogy nyugdíjaznák, így preventíve mozgósított saját érdekében. Ami viszont a műbalhé kapcsán reflektorfénybe került, nemigen raknák ki a régebbi vezetők Mikuláskor az ablakba. Mi okból nem hajlandó egy akadémiai intézet kutatóinak nagy része hosszú éveken keresztül egyetlen aprócska publikációt sem kiszenvedni? Miként fordulhat elő, hogy nem képesek doktorálni, de egy nyomorult nyelvvizsgát sem bírnak évtizedeken át letenni magukat értelmiséginek tartó személyek? Pedig ez munkaköri kötelességük, s nem napi tízórás robot után kell elcsenni rá az időt. Boros megelégelte a munkamoráltalanság elharapózását, s lépett egyes kutatók elküldésével. A neokádári elvtársam-bátyámos világot érzékelhetően fel akarja számolni. A száraz adat: 25 kutatóból 15 nem tudott megfelelni a minimális követelményeknek. Nem kell glóriát fonni Tamás feje köré, ám ő legalább újságokban ír, szerepel, szónokol. Hogy mindez aktuálpolitikai, magánbuzgalmi célokat szolgál, és nem tudományos tevékenység? Hogy csak képes mesekönyvekben és neoliberális kormányzatok alatt történhet meg, hogy valaki ne találja a diplomáját, és a főnöke január eleje óta novemberben látja először a munkahelyén? Így van, de még mindig komolyabb produktumot tesz le az asztalra, mint aki ül a székét fogva, és csak akkor emeli fel a súlypontját, amikor a kasszához sétál. Mi lesz a pszeudofilozófusokkal, akik annyira titkos munkát végeznek – komoly fizetésért! –, hogy nemigen lelni nyomait? Ez a linkség bizony nem a demokrácia slampos velejárója. A protekció, a kivételezés a Kádár-rendszer kontraszelekciójának továbbélése. Ami szintén korrupció. Eközben a válság sújtotta világban magasan kvalifikált, több nyelvvizsgával és diplomával, doktorival rendelkező emberek vannak munka nélkül. Mialatt magukat tudósnak hívató kiválasztottak képtelenek szakmai munkára.
Ezek az abszurd viszonyok nem csak a filozófiai intézet sajátjai voltak. Mementó Bajnai! Ő mondta a Hajdú-Bét-botrány magyarázataként: „Nem értettünk hozzá.” Ebből a szemszögből a lusta filozófusok kétségtelenül kevesebb kárt okoznak, mint a dilettáns közgazdászok. Pláne, ha utóbbiakból minisztert, majd kormányfőt csinálnak, mint a magunk mögött hagyott nyolc szűk esztendőben történt. A politikailag menedzselt álszakemberek mindig is úgy vélték, ők a védett szent tehéni kasztba tartoznak. Azt hiszik, Magyarország sosem lesz más, mint rendetlen ország, ahol mindent megtehetnek. Vagy most tudták meg, hogy ami élteti Európát, az nem szocialista, hanem szociális piacgazdaság.