Ellenszélben

Senki sem lepődött meg, amikor tegnap a Moody’s hitelminősítő lejjebb vitte hazánk besorolását, és kaptunk hozzá még egy negatív kilátást jelző fekete pontot is. A forint sem rogyott bele a lefokozásba: cirka egyszázalékos gyengüléssel vette tudomásul a döntést, amely azonban nehezen magyarázható. Egy minősítés általában egy adott ország adósságállományát, költségvetési hiányát és a várható gazdasági fejlődését értékeli. Nos, nálunk idén és jövőre is feleakkora lesz a hiány, mint az uniós átlag, Svédországon kívül pedig csak hazánkban mérséklődik az államadósság, sőt, még az Európai Bizottság előrejelzése szerint is három-négy százalékos gazdasági növekedés várható az előttünk álló két esztendőben.
Mindezek ellenére a döntés érthető. Ha nem szorítottuk volna le a túlköltekezés mértékét, akkor azért kaptunk volna a fejünkre, ha viszont újabb megszorításokat vezettek volna be, akkor lehetett volna hivatkozni a gazdasági növekedés elmaradására.
Összességében mindegy, mi volt az ok. A Moody’s egyrészt megkövetelte a kilábalást gátló nadrágszíjmeghúzást, ugyanakkor számon kérte a dinamikus növekedést. Márpedig a kettő nyilvánvalóan kizárja egymást. A megszorítások nyomán ugyanis értelemszerűen nő a munkanélküliség, kevesebb az adóbevétel, csökken a lakosság elkölthető pénze: mind-mind olyan tényező, amely visszahúzza a gazdaság szekerét. Ha viszont kiesnek az állami bevételek, akkor megbillen a pénzügyi egyensúly, nő az adósság, olvad a nemzetközi bizalom. Leminősítésre tehát elvileg bármikor adódhat megindokolható lehetőség.
A valódi okot egész máshol kell keresni. A 2008-as válság megmutatta a hitelminősítők és az általuk kiadott besorolás érdekkonfliktusát: azok a befektetők és bankok fizetik ugyanis az értékbecslési díjat, amelyeket minősíteni kell. Ráadásul a bíráló intézetek működését a mai napig egyetlen pénzügyi felügyelet sem ellenőrzi. Nem járunk messze az igazságtól, ha a hazánkra vonatkozó negatív besorolás mögött bevezetett bankadót, válságadókat és a magánnyugdíjpénztárak vagyonának átcsoportosítását sejtjük. Nem kevés pénzről van itt szó: a hitelminősítők legnagyobb ügyfelei többek között épp azok a befektetőházak, amelyek a hazai magánpénztárakban összegyűlt 2800 milliárd forintot is kezelgetik. Számukra rossz hír lehet, hogy az állami nyugdíjkasszában lévő lyukat ezentúl nem drága hitelfelvételből foltozza be a kormány, és a magánpénztárakban elhelyezett vagyonról nem ők döntenek. Az átcsoportosítással a megtakarításokból magyar államkötvényeket lehet majd venni, s ez mérsékli az óriási kamatterhünket.
Erős ellenszélben kell ma kormányozni az ország hajóját: nem véletlenül egy nappal az uniós pénzügyminiszterek mai találkozója előtt került sor a leminősítésünkre, valamint Matolcsy György kedvezőtlen értékelésére a Financial Times friss rangsorában: a lap szerint a nemzetgazdasági miniszter bűne „a megszorítások elkerülése, valamint a válságadók bevezetése”. Értjük mi, hogy a hitelminősítők legfőbb ügyfelei a nálunk most kisebb profitra szert tehető bankok, valamint a válságadót fizető multinacionális nagyvállalatok. Kérdéses azonban, mennyi hitele maradt még a hitelminősítőknek. A válság előtt több ezer milliárd dollárnyi kétes vagy rossz fedezetű értékpapírnak adtak kiváló besorolást, korlátlan teret adva a spekulációnak.
Volt vezetőik szerint „már évekkel ezelőtt ki lehetett volna tenni az Eladó táblát” a legnagyobb hitelminősítők jó hírnevére. Nem tiltakozunk.