Fontos munka

Történetének legfiatalabb elnökét választotta meg tisztújító közgyűlésén a Magyar Írószövetség. A harmincöt éves költőnek nem lesz könnyű dolga: kevés pénzből, rossz helyzetből kell lendületbe hoznia a patinás szervezetet. Szentmártoni János el tudja képzelni, hogy a magyar írók jóval ismertebbek és közkedveltebbek legyenek.

Nem volt nagy tülekedés az elnöki székért. Miért vállalta?
– Írótársak két évvel ezelőtt már megkerestek, mit szólnék hozzá, ha jelölnének elnöknek. Elképzelhetetlennek tartottam, főleg az életkorom miatt. Annak ellenére is, hogy tíz esztendeje végzek irodalomszervező munkát, szerkesztője vagyok a Magyar Naplónak, alapítója a Stádium Fiatal Írók Körének, írtam pályázatokat, menedzseltem könyveket, küzdöttem kurátorként az írószövetség képviseletében.
– Ilyenkor többnyire dönteni kell: irodalom vagy irodalmi élet?
– A költői alkathoz valóban nem illik a közéleti szereplés, és ez bennem sokáig konfliktust is okozott. Végül kompromisszumot kötöttem magammal. Először mindezzel együtt sem vettem komolyan a felkérést, ám a megkeresések egyre konkrétabbak lettek. Gondolkoztam a feladaton, és egyre jobban koncentrálni kezdtem rá.
– Nem könnyű az öröksége. A székház helyzetétől a tagság társadalmi megítéléséig sok mindent kellene rendbe tennie.
– Világos, hogy nagy a baj. Az írószövetség napról napra, gyötrelmesen működik, az állami támogatás szeszélyes és egyre csökken, még a székház fenntartására sem elég, bár bérleti díjat 2012-ig nem kell fizetnünk. Csak pályázati pénzből lehet programot szervezni, így viszont nem lehet tervezni, hisz soha nem tudhatjuk, nyerünk-e.
– Most viszont kisütni látszik a nap a szövetség székháza felett. A tisztújító kongresszusra ellátogatott a nemzetierőforrás-miniszter, a főpolgármester, a kultúráért felelős helyettese és az Országgyűlés alelnöke. Emellett bírják L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökének támogatását, aki hosszú ideig a szövetség titkára volt. Jót tesz-e a renoménak ez a politikai felvonulás?
– Fontos nap volt, hiszen a kulturális vezetés biztosította támogatásáról e nagy múltú, tekintélyes szövetséget, továbbá az idősebb tagok is állást foglaltak a fiatalítás, a megújulás mellett. Az elnökségbe két nálam fiatalabb tag is bekerült, az 56 fős választmányba pedig legalább tízen. Mindez jelzi, hogy versenyképesebbek lehetünk.
– Ugyanakkor még erősebben ragad rá a szövetségre a jobboldali jelző, ami tovább mélyítheti az irodalmi életen belüli szellemi árkot.
– Volt rosszabb is. Poros jobboldali szervezetnek, idejétmúlt konstrukciónak nevezték, amelynek tehetségtelen, sőt fasiszta tagsága van. Mindebből a konzervatív jelzőt nem is kell levetni. Az írószövetség tagjai számára mindig fontos volt a magyar nyelv megőrzése, a határon túli, a Kárpát-medencei értékek felkarolása. Ha az a konzervativizmus, hogy az egész magyar irodalom iránt érzünk felelősséget, akkor vállaljuk. És nem baj, ha politikusok találkoznak írókkal, ha megtiszteltetésnek érzik, hogy előttük beszélnek. Az ígéreteiket majd számon kérjük rajtuk.
– Tervezi, hogy felveszi a kapcsolatot a „konkurens” Szépírók Társaságával? Gratulált már önnek az elnökük, Csaplár Vilmos?
– Nem hívott még, és kétségtelenül nem ostromolt a kérdéseivel a választás után egyetlen balliberális orgánum sem. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, nem lehet párbeszéd közöttünk. Nincs ugyanis két magyar irodalom, nincs rossz írókból álló írószövetség és jó írókból álló Szépírók Társasága, bárki igyekszik is ezt sugallni. És nincs konkurálás a két szervezet között. Az irodalmi életben eltöltött tíz évem alatt sok íróval kerültem kapcsolatba, közülük sokan a másik szervezetben tagok, és vannak, akik mind a kettőben. Aki azt állítja, hogy az írószövetségben nincsenek jó írók, ezzel azt is mondja, hogy Ágh István, Csoóri Sándor, Csukás István, Jókai Anna, Juhász Ferenc vagy Kányádi Sándor nem tartozik a magyar irodalom elitjébe. Persze lehet tanulni is a Szépírók Társaságától. Nagyobb a lobbierejük, kiterjedtebbek a nemzetközi kapcsolataik. Egyik erősségük az utánpótlás nevelése, aminek, fölismerve a fontosságát, néhány éve az írószövetség is nekikezdett. Megindítottuk az íróiskolát, és sikerrel, kiváló tanárokkal működtetjük. Amúgy pedig nem tartom tragédiának, ha az irodalmi élet esztétikai, ideológiai szempontok szerint megoszlik, amíg a felek képesek egymással érdemi vitákat folytatni, és össze tudnak fogni a szakma érdekében. Nem lehetetlen vállalkozás még ebben a celebvilágban sem növelni az írói társadalom megbecsülését. Miért ne jelentene megtiszteltetést egy politikus vagy egy mecénás számára, hogy magyar íróval mutatkozhat? Ugyanakkor beszélni kell az irodalom gondjairól is, fel kell hívni a figyelmet arra a fontos munkára, amit az írók végeznek.
– Szervezni, támogatni, előnyöket kiharcolni csak úgy lehet, ha pénzt is tudnak szerezni. A kulturális kassza azonban épp üres. Lehet tudni, hogy mennyi marad meg jövőre az idei támogatásból? Vannak persze, akik szerint ez a hatmillió forintos éves támogatás is eltúlzott, a Szépírók Társasága ugyanis csak 1,6 milliót kap, és az irodabérleti díját sem az állam fizeti.
– A rendszerváltozás után az állam anyagilag kihátrált az írószövetség mögül, de még így is 16 milliót kaptunk tíz évvel ezelőtt. Ebből maradt mára hat. Nem tudjuk, hogy jövőre mennyi lesz. Majd a költségvetés megszavazása után kiderül. A székházunkat azonban fenn kell tartani, sőt fel is kellene újítani. Le kell ülnünk a VI. kerület vezetésével, hogy egyezségre jussunk a székház bérletének kérdésében, a főváros vezetésével, hogy működési támogatás fejében beépülhessünk a budapesti kulturális programokba, és egyfajta kulturális centrumként működhessünk, ahogy eddig is, csak már nem létbizonytalanságban. Egyszóval olyan műhellyé kell válnunk, amelyik méltó a biztonságos működési támogatásra, és nem kell izgulnia havonta a gázszámla miatt. Ehhez változásokra van szükség. Új arculatot kell kialakítanunk, és nem tartom alávalónak a marketingtevékenységet sem olyan formában és mértékben, amennyiben az irodalom világában még ízléses. Változás kell a székház hangulatában is. Bízom abban, hogy az új vezetés fiatal tagjai ebben részt tudnak és akarnak is venni. Az írószövetség még mindig a legtekintélyesebb az írószervezetek között, és ha sikerül tovább fiatalítanunk a tagságot, reményeim szerint a leglobbiképesebb irodalmi szervezetté válhatunk. A fiatalítás természetesen nem az idősebbek kárára történik, nem is szabad a generációkat egymással szembeállítani. Az elődök műveit az utódok viszik tovább, tartják életben az új kor követelményeihez igazítva.
– Generációs ellentétet szülhet, ha a szövetség feladja a székházát, és kisebb, olcsóbb bérleménybe költözik?
– Óvatosan bánnék ezzel a gondolattal. A tagság ragaszkodik az épülethez, 2012-ig ki van fizetve a bérleti díja, és bonyolult is volna költözni valahová a könyvtárral együtt. 180 ezer kötetes gyűjteményről van szó, amely évekig gyarapodott az írók ajándék könyveivel. Mostanában sajnos leszoktak az ajándékozásról. És ha albérlőként is, de itt mégiscsak együtt lehet, egy épületben, az írószövetség több szervezete, szerkesztősége és az íróiskola.
– Szembe kell nézni azonban azzal, hogy megváltozott az irodalmi élet, alig vannak szerkesztőségi műhelyek. Szerzők és szerkesztők interneten kommunikálnak. Egyszóval nincs helyre szükség a kapcsolattartáshoz.
– Nem olyanok az irodalmi műhelyek, mint régen, de nem osztom, hogy megszűntek volna. Nehéz időt szakítani egy kávézásra, beszélgetésre, de a szívós szerkesztőségek holdudvart alakítottak ki maguk körül, felkaroltak fiatalokat, akik összejárnak, klubokat szerveznek, vendégeket hívnak. Sokuk nem hosszú életű, de mégiscsak létezik. Az irodalmi élet sokszínűbb, mint amennyi pénz van benne.
– Miben reménykedik? Mit lehet elérni rövid és hosszú távon?
– Bármilyen érdekvédelmi szervezet tagja is a magyar író, az érdek közös. Harcolni kell azért, hogy a tiszteletdíjak ne legyenek megalázóan alacsonyak, egy regényért, amely évek munkája, ne csupán egyhavi átlagkeresetnek megfelelő honoráriumot fizessenek. Emeljék fel a művészeti középdíjak ma megalázóan alacsony összegét, legyen több ösztöndíj, és ne adóztassák meg. S nem utolsósorban kezdjen működni az állami mellett a magánmecenatúra is, amelyben az érdekek és a haszon is közös.
– Vannak-e az írószövetségnek használható külföldi kapcsolatai? Úgy értem, erősebbek annál, mint a küldöttségcserék? Lehetne-e ebből tőkét kovácsolni a tagság számára, fordítási ösztöndíjakat, külföldi megjelenéseket biztosítani?
– Patinás szervezetről lévén szó, vannak nemzetközi kapcsolataink, és fontos, hogy ne csak nyugat felé forduljunk. Vietnam, Kína is befogadó országa lehet a magyar irodalomnak. Ha kiépülnek a műfordítói csereakciók, bizonyosan lesz hozadéka is az együttműködésnek.
– Akármilyen bőség virradhat a jól menedzselt magyar irodalmi életre, nem áltathatják a fiatalokat azzal, hogy az irodalomból meg lehet élni. Milyen jövőt tudnak felkínálni a többségnek?
– Maréknyi írónál több nem tud megélni ma az irodalomból, és nem végtelenített a szerkesztői állások száma sem. Tehát nem ígérhetjük, hogy egyszer az írás megélhetési forrásuk lesz, de biztathatjuk őket, hogy ne hagyják abba, hogy tartsák a kapcsolatot egymással, és hogy egyszer nagyobb megbecsülést élveznek majd a munkájukért. Megjegyzem, az írók többsége mindig is civil munkával kereste a kenyere javát, gondoljunk például a lelkészi, tanári, jogászi, orvosi vagy a legkézenfekvőbb, az újságírói pályára.
– Mindez csak szó, amíg a kiadók a raktárnak jelentetnek meg könyveket, mert arra már nincs pénzük, hogy el is adják, hirdessék, beemeljék a művet a köztudatba. Nem lenne egyszerűbb betagozódni a nagyokhoz, mint szétaprózódni sok kis műhelyre?
– Tévedés azt gondolni, hogy csak az számít, aki a nagy kiadókhoz tartozik. Ez ugyanis csak a kortárs irodalom tíz százaléka, a maradékon sok kis kiadó osztozik, és nekik is vannak kiváló szerzőik. Sokat küzdenek, de ha feladnák, akkor monopolizálódna a piac, megkezdődnének a sorban állások a kiadók előtt. Nem utolsósorban pedig megszűnne a tehetséggondozás, amit egyébként még senki nem köszönt meg. Egyszóval ezek a műhelyek jelentős szellemi potenciált képviselnek.
– Ön azon szerencsések egyike, aki meg tud élni az irodalomból és az irodalom körüli életből. De ilyen szempontból talán könnyebb helyzetben is vannak a költők. Regényt „kihordani” évek hosszú, kitartó munkája, verset írni jóval gyorsabban lehet. Jól látom?
– Tökéletesen. Első regényemnek épp a felénél járok, és azon gondolkodtam, mikor lesz időm befejezni. Ha csak három év múlva ülhetek neki megint, már nem lesz belőle semmi, úgyhogy mihelyt lecsillapodnak köröttem a kedélyek, igyekszem az alkotói munkára is időt szakítani.