Az utolsó magyar parasztfestő

Ha igaz, hogy „a szép Kiskunság” – hova mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott – legnagyobb, emblematikus költője Petőfi Sándor, akkor mint festőről és grafikusról ugyanez elmondható Diószegi Balázsról, aki „az utolsó parasztfestőként” hivatkozott magára. Több mint fél évszázados alkotói pályáján fő hivatásának tartotta, hogy szeretett szülőföldje eltűnő világát, a kunsági emberek alakját, életformáját, szokásait megfesse.

„A múlt ismerete, történelmi örökségünk megbecsülése nélkül nincs jobb jövő. Mert nem tudni, mi történt születésed előtt, annyi, mint mindig gyermeknek maradni” – figyelmeztetett Apáczai Csere János, a magyar kultúra, tudomány és nevelésügy négyszáz éve született úttörő, iránymutató zsenije. Szabó Zoltán, a Magyar Nemzet egykori munkatársa pedig a Szerelmes földrajz című remekművében rámutatott, hogy egy nemzet, egy ország nagysága nem kis részben azon múlik, hogy hány és milyen költő, író beszél róla. A nagy svájci írót, Ramuzt idézte: „Azok az országok, melyek csupán kiterjedésük szerint léteznek, elmúlnak, és végeredményben olyanok, mintha sohase lettek volna; azok az országok, melyek kifejezik önmagukat, tovább élnek, minthogy beléptek az emberek emlékezetébe.”

Az emlékezet őrzői a könyvek. Őrzői, ébren tartói és elmélyítői. De nem csak a könyvek: a scriptura. Hanem a pictura is. Hiszen az ember ősidők óta vizuális lény – előbb alkotott képet (rajzot, festményt, szobrot stb.), mint írott szöveget. 

A közösségi emlékezés és emlékeztetés formái, eszközei között a képzőművészeti ágaknak pótolhatatlan szerepük volt és van. Egy szép és igaz rajz vagy festmény nemegyszer több tudást, érzést, mélyebb, hitelesebb élményt őriz meg s ad át az utókornak, mint egy jó vers vagy elbeszélés. A lényeg a hatás. De mi a hatás, a hatásosság titka? Kosztolányi írta a Halottak című versében: „Volt emberek. / Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hatnak tovább. (…) Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl / az áhitat, az ima és a csók.”

Ilyen értelemben csodaemberek vonulnak fel Diószegi Balázs festőművész képein is, melyekből első ízben nyújt átfogó válogatást a Méry Ratio Kiadó és a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Alapítvány közös kiadásában az idei ünnepi könyvhétre megjelent, lenyűgözően látványos és evokatív album. 

Az 1914-ben Kunszentmiklóson született és 1999-ben Kiskunhalason elhunyt jelentős, de mára kevéssé ismert művész életútját, alkotói korszakait és legfontosabb műveit bemutató, elemző, kétszázharminc festményt és grafikát tartalmazó, szerfölött igényes kivitelű kötetet lapozva úgy érezzük, mintha egy exkluzív kiállítás képeit tartanánk a kezünkben. Alföldi tájak és emberek, pusztai, falusi és kisvárosi életképek, zsánerképek sora, megannyi portré parasztemberekről és -asszonyokról, öregekről, fiatalokról, a festő édesanyjáról, önmagáról, barátokról, ismerősökről, naturális és szimbolikus festmények virágokról, fákról, állatokról, életről és halálról. Egyszóval mindenről, amit Diószegi élete folyamán látott és láttatni akart sajátos, egyéni szemléletével és kreatív kifejezésmódjával.

Ki volt ez a különös művész, aki gyakran „az utolsó parasztfestőként” hivatkozott magára, s önmagáról, művészetéről így vallott: „Szűkszavú vagyok, mint a magyar paraszt. Piktúrám nem nagyon kedvelt, mert nem hízeleg senkinek, csak az igazat festem.” S aki alkotásokban gazdag életének nyolcvanöt éve alatt a bölcsőtől a koporsóig fél Magyarországot belakta, de haza igazán mindig, mindenhonnan kiskunsági „kedves kis hazájába”, Kunszentmiklósra jött haza, mint „föl-földobott kő”…

Diószegi Balázs egyszerre volt elismert tanár, a művészetet mint kultúrát átadó polgár és egy jelentős életművet megalkotó művész – írja a pompás festészeti album bevezető tanulmányában Tóth Károly művészettörténész. 

Sorsa egy olyan művészsors, amely a XX. század nagy kataklizmái között is meg tudta őrizni emberi arcát, hiszen nem tett engedményt semmilyen irányzatnak, tetszetős festészeti divatnak, politikai ideológiának, de a műkereskedelemnek sem. Határozott és karakán egyénisége, művészetének láttató és a realitáson felülemelkedő attitűdje képessé tette arra, hogy egy kompromisszumoktól mentes életművet hozzon létre és érvényesítsen egy egész életen át.

Diószegi életét és művészi pályáját az 1914-es év történelmi sokkja visszavonhatatlanul befolyásolta, mivel a nagy háborúban elhunyt édesapja, akit személyesen nem ismert. Ezért is érthető, hogy miért talált magának örök támaszt az őt egyedül felnevelő édesanyjában, a szülőföldnek számító kiskunsági tájban és a magyar népi kultúrában. Személyes identitását erősen befolyásolta az a közeg, amelyben született, és amelynek viszonozni szeretett volna mindent. Gyermekkori élményei, édesanyjához való, haláláig nagyon szoros kötődése, a kiskunsági parasztemberek világa egész életére meghatározta emberi és művészi látását és tartását. Kötelességének, küldetésének tartotta, hogy az itteni emberek világát, viseletét, szokásait, életformáját, amely bizonyos mértékig más volt, mint az Alföld más részeinek parasztságáé, megfesse.

Az 1914. november 16-án született Diószegit hadiözvegy szegény édesanyja, Csabai Krisztina egyedül nevelte fel, nagy erőfeszítések árán iskoláztatta, igyekezett számára biztosítani az oktatásban való részvétel és a társadalmi felemelkedés lehetőségét. A jó képességű fiatal az elemi iskolai tanulmányok után, 1925 és 1933 között szülővárosának neves tanintézetében, a Baksay Sándor Református Reálgimnáziumban tanult. Itt lett tanára a hódmezővásárhelyi születésű Gál Sándor festőművész, akinek pedagógiai szemlélete és példamutatása meghatározta tanítványa életpályáját. 

Diószegi hamar kitűnt kortársai közül rajztehetségével, s 1933-ban felvételt nyert a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol mestere Rudnay Gyula, a korszak nagy hatású festő-tanára lett. 

A Rudnaynál eltöltött évek alatt végigküzdötte magát a művész- és rajztanárképzés minden állomásán, a klasszikus aktrajztól az iparművészeti tervezésig. A főiskolán eltöltött öt esztendő megalapozta magabiztos rajztudását, arányérzékét és kiemelkedő karakterábrázoló képességét, amelyet mind rajztanárként, mind gyors kezű portrérajzolóként évtizedeken át kamatoztatott. A főiskolán műveltségét is tovább tágította, tanult művészettörténetet és angol nyelvet, így az angolszász irodalmat is ebben az időszakban kedvelte meg.

A főiskolai évek alatt a szegény sorsú, félárva fiatalnak el kellett tartania magát, ezért többször vállalt munkát ebben az időszakban, közben elnyerte a Horthy Miklós kormányzóról elnevezett ösztöndíjat is. 1938-ban szerezte meg rajztanári diplomáját, majd megkezdődtek vándorévei, szinte utánozva mesterét, Rudnay Gyulát, aki pályakezdő éveit megosztotta a Felvidék, az Alföld és a főváros között. Diószegi a világháború éveiben több vidéki magyar városban megfordult szerződéses rajztanárként. Dolgozott a Debreceni Református Kollégium Tanítóképző Intézetében, a Szentendrei Református Jókai Polgári Fiú- és Leányiskolában, majd a Miskolci Tóth Pál Református Nőnevelő Intézetben tanított szerződéses, helyettesítő tanárként. Valódi fordulatot hozott számára az 1941-es tanév, amikor a Magyarországhoz visszatért Délvidék legnagyobb városába, Újvidékre került. A magyar közoktatás részeként újjászervezett állami tanítóképzőben is rajztanári állást vállalt, a szerb többségű városban két tanévet töltött. Néhány magyar művészbarátjával létrehozta a Délvidéki Szépmíves Céhet, és együtt közös, szalon jellegű kiállítást szerveztek. Fontos előrelépés volt számára, hogy Újvidékről küldhetett először alkotásokat fővárosi kiállításokra. Művésztársaságukba tartozott a zombori Herceg János író is, akivel Diószegi életre szóló barátságot kötött.

Két tanévet követően távozott Újvidékről, és a nyíregyházi állami tanítóképző intézményben vállalt munkát. A nyírségi városból több látogatást tett az 1944-ig ugyancsak Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára, amely több alkotását is inspirálta. Ezekben az években sem hanyagolta el szülőföldjét, édesanyjához rendszeresen hazalátogatott. Diószegi összesen tizennégy évet töltött a Nyírség fővárosában, ahol tanári és művészeti tevékenysége mellett Berky Nándor szobrászművész barátjával 1946-ban létrehozták a Bessenyei György Népfőiskolát, amely a népi kollégiumi rendszer felszámolásáig több kiemelkedő tehetséget is elindított a művészeti pályán. Az egykori tanítványok közül Csizmadia Zoltán és Óvári László festőművészként, Tóth Sándor szobrászművészként, Váci Mihály költőként, Czine Mihály pedig irodalomtörténészként lett országosan elismert.

Az 1956-os forradalom után döntött úgy Diószegi, hogy hazatelepül szülőföldjének, édesanyjának közelébe.

 Végül azonban a kiskunhalasi általános iskolában tudott elhelyezkedni rajztanárként az 1957-es tanév kezdetén. Az ottani iskolaigazgató, Halász Géza személyében művészetpártoló barátra talált, aki egy műteremnek is megfelelő, használaton kívüli helyiséget biztosított a festő számára. A kiskunsági városban is bekapcsolódott a helyi képzőművészeti kör tevékenységébe, és velük együtt állított ki. Gyakran hazautazott Kunszentmiklósra édesanyjához, akinek a kérésére megházasodott, feleségül vette Bense Olga gyógypedagógust, s 1963-ban megszületett Olga lányuk.

Diószegi Kiskunhalas közkedvelt tanára, megbecsült polgára, népszerű művésze lett, amihez hozzájárult kiállítási sikerei mellett, hogy fáradhatatlanul rajzolt és portrézott, megörökítve a kisváros legkarakteresebb arcait. 

Első egyéni kiállításait itt rendezte, 1962-től pedig többször kiállított a fővárosban is. Mint Tóth Károly kiemeli, ezekben az években grafikai gyakorlata mellett festészetét is megújította: korábbi látványközpontú felfogását elhagyta, és a nagyobb, összefoglaló formák irányába indult el. Kialakított egy rá jellemző, összefogott, gyakran megjelenített motívumokat újra és újra felhasználó, kevés színre épülő stílust, amelyet élete végéig konzekvensen képviselt. Hatvanévesen, 1974-ben nyugdíjba vonult, felhagyott az iskolai tanítással, de rajztanítást továbbra is vállalt, magántanítványai voltak. Sikerei csúcsán, 1978-ban elhunyt szeretett édesanyja, akinek halálára a gyász erejét kifejező, sötét tónusú művekben reflektált. Az 1980-as években jobban eltávolodott a napi alkotómunkától is. Kinyilvánította, hogy abbahagyja a festést, csak a rajzra és az írásra koncentrál. Ebben az időszakban termékeny szerzővé vált. A kéziratban maradt írásokon felül ezen szövegeinek egy része a rendszerváltást követően a Halasi Tükörben folytatásokban jelent meg.

Az albumban szereplő kétszázharminc festmény és rajz átfogó áttekintést nyújt a több mint fél évszázados életmű minden korszakáról. A Kiskunhalason élő festőművész számára élethivatásként vállalt program lett az 1960-as évek elejétől a saját identitását is adó közege, a magyar parasztság utolsó képviselőinek megörökítése. Akkor, amikor a kommunista pártállam által kikényszerített kollektivizálás miatt ez a társadalmi réteg és a mögötte álló több évszázados gazdálkodási forma eltűnni látszott. A tanyarendszer és a paraszti magángazdaságok felszámolása országosan több millió embert érintett, s magyar vidék képe alig két évtized alatt gyökeresen – és visszavonhatatlanul – megváltozott. A vidéki magyar városokban élő értelmiséget is foglalkoztatta ez a történelmi változás, de csak kevés művészt inspiráltak a témában rejlő emberi drámák. Ezzel szemben Diószegi Balázs művészetében markáns nyomott hagyott – ő ugyanakkor nem néprajzi vagy szociológiai igénnyel lépett fel, nem egyszerűen dokumentálni akarta a változásokat, hanem egy szubjektív monumentális emléket, egy „kunsági körképet” akart állítani gyerek- és ifjúkora népi figuráinak, az eltűnőben levő paraszti világnak. A „parasztképek” így elsősorban az 1960-as évek első éveitől bukkantak fel egyre gyakrabban a művészetében.

Bár Diószegi Balázs életében országos szinten is ismert és elismert festő volt – 1980-ban a Munkácsy Mihály-díjat is megkapta –, a halála óta eltelt negyedszázadban emléke mintha elhalványult volna.

Annak ellenére, hogy művei több közgyűjteményben is láthatók – jelenleg a kecskeméti Bozsó Gyűjteményben is van időszaki kiállítása –, több kötet született már munkásságáról, és sok magántulajdonos, műgyűjtő, művészbarát és tisztelő őrzi ma is otthonában a mester fontos, jellegzetes műveit. A most megjelent igényes és értékes album mérföldkő a lokálpatrióta kiskunsági festő újrafelfedezésében, s ebben – a szerkesztők és a kiadók mellett – kulcsszerepet vállalt a szintén kunszentmiklósi származású kiváló közgazdász, Naszvadi György, aki elkötelezett, hűséges és nagylelkű lokálpatriótaként jelentős támogatást nyújtott ahhoz, hogy édesapja egykori gimnáziumi barátja, Diószegi Balázs életéről és művészetéről ilyen impozáns kiadvány készüljön.