Frankenstein érvei

A génmódosított (GM) növények ellen riogató retorika valójában nem más, mint a gének mindenhatóságának pesszimista olvasata. Elnézve a GM-növények európai fogadtatását, végtelenül ironikus, ahogyan a biotechnológia harcosai saját fegyvereikkel győzetnek le.

Mi az, hogy gén? – tette fel a kérdést 1933-ban a horvát származású Milislav Demerec, az amerikai Carnegie Intézet genetikai részlegének vezetője, hogy azután néhány oldalnyi eszmefuttatást követően ezzel a magabiztos válasszal álljon elő: a gének voltaképpen „szerves molekulák, amelyek külön-külön és együttesen szinte mágikus erővel vezérlik az őket hordozó sejteknek, vagyis magának az élőlénynek az életfolyamatait, amelynek e sejtek integráns részei”. A kép az ezt követő évtizedekben természetesen sokat finomodott – de csak a gének fizikai és kémiai szerkezetét illetően. Ma már nem tekintjük a géneket önálló molekuláknak, hanem a kettős spirál szerkezetű DNS-molekula szakaszainak, amelyek fehérjéket (illetve RNS-molekulákat) kódolnak. A géneknek tulajdonított „mágikus erő” azonban mit sem csökkent tudományos ismereteink bővülésével. Sőt ha ez még fokozható, növekedett is. Erwin Schrödinger fizikus spekulatív, de igen nagy hatású Mi az élet? című esszéjében (1944) plasztikusan ábrázolja, miben is áll a gének állítólagos, semmi mással össze nem hasonlítható, szinte mágikus ereje. A gének nem csupán az élőlények felépítéséhez szükséges utasításokat tartalmazzák kódolt formában, hanem a kivitelezéshez szükséges aktív képességet is. Schrödinger szerint a gének mintegy magukba foglalják a mérnöki tervrajzot és az építőmester ügyességét; később olyan törvénykönyvhöz hasonlítja őket, amely egyszersmind maga a végrehajtó hatalom. Van-e hát a világon csodálatosabb dolog a génnél?
Akiknek maradtak volna kétségeik, azokat a következő évtizedek humángenetikai kutatásai győzhették meg arról, hogy génjeink határozzák meg, kik vagyunk. A ráktól a depresszióig a legkülönfélébb betegségekről derült ki, hogy genetikailag determináltak. De a gének hatalma még ennél is sokkal nagyobb. Megtudhattuk, hogy azt is ők határozzák meg, kiből lesz alkoholista, homoszexuális vagy éppen visszaeső bűnöző. Ezek után nem csoda, hogy óriási várakozás előzte meg a teljes emberi génkészlet megfejtésével kecsegtető humángenomprojekt (HGP) eredményeit a kilencvenes években. A projekt egyik vezető kutatója, a Nobel-díjas Walter Gilbert a Szent Grál kereséséhez hasonlította a programot, és kijelentette, hogy nincs már messze a pillanat, amikor bárki előhúzhatja a zsebéből a saját DNS-bázissorrendjét tartalmazó CD-t, és patetikusan így szólhat: „Íme, egy emberi lény, ez vagyok én!” James Watson, a DNS szerkezetének egykori legendás társfelfedezője, a HGP másik kulcsfigurája a projekt fontosságát firtató újságírói kérdésekre válaszolva szerényen csak annyit jegyzett meg, hogy régen az emberek azt hitték, a sorsuk a csillagokban van megírva, ma már azonban tudjuk, hogy nagyrészt a génjeikben.
Minthogy a XX. század legnagyobb természettudósai hirdették a gén mindenhatóságának doktrínáját, aligha okoz meglepetést, hogy a laikus közönség különösebb ellenállás nélkül tette magáévá. Ahogyan két amerikai szociológus, Dorothy Nelkin és Susan Lindee A DNS-rejtély (The DNA Mystique, 1995) című könyvükben megállapították, a DNS valóságos kulturális szimbólummá vált. A szerzők genetikai esszencializmus néven foglalják össze a génekkel kapcsolatos közkeletű elképzeléseket. A genetikai esszencialista feltételezi, hogy az ember – vagy bármely más élőlény – tulajdonságai genetikai okokkal magyarázhatók, végső soron ezekre redukálhatók. Az esszencialista számára a gének az identitás hordozói, a gének tesznek mindenkit azzá, ami. A gének bizonyos értelemben halhatatlanok, hiszen ki ne hallotta volna már az okfejtést, mely szerint halálunk után génjeink – és rajtuk keresztül mi magunk – utódainkban élnek tovább. Ezeknek a jellegzetességeknek – a „halhatatlan” gén mint a tulajdonságok, köztük a személyiségjegyek meghatározója, az önazonosság letéteményese – köszönhetően a gén fogalma részben átvette a keresztény gyökerű lélekfogalom funkcióját az emberről és általában az élet mibenlétéről folytatott diskurzusban.
Természetesen nehezen találnánk bárkit, aki a genetikai esszencializmust ebben a tételes formában vallaná. Annál gyakrabban találkozunk áttételes megnyilvánulásaival. Továbbra is naponta értesülünk a különböző betegségekért és viselkedési formákért felelős gének felfedezéséről. A depresszióért felelős gént átlagosan félévente felfedezik, éppen ezért az efféle bejelentések ma már nemigen mennek szenzációszámba. Kaliforniai kutatók nemrég a „liberális gén” felfedezésével álltak elő, vizsgálataik szerint ugyanis egy dopaminreceptor-gén bizonyos variánsának jelenléte szoros összefüggésben áll a politikai meggyőződéssel. Egy MyDNAFragrance nevű amerikai cég tavaly olyan parfümöket dobott piacra, amelyek összetétele a cég állítása szerint elhunyt hírességek – például Elvis Presley vagy Michael Jackson – DNS-ének bázissorrendjén alapul. A cég szóvivője elismerte, hogy a DNS-nek egyáltalán nincsen szaga, azonban a termék ettől függetlenül – az „egyedi genetikai kódnak” köszönhetően – teljes mértékben az illető hírességre jellemző illatot produkálja. Részleteket nem árult el, csak annyit lehet tudni, hogy az eljárás „teljesen tudományos”. Persze mindig akadnak, akik a kákán is csomót keresnek. Egy újságíró például azt tanácsolta, hogy ha olyan illatot akar valaki, mint amilyen Marylin Monroe-nak volt, van egyszerűbb megoldás: használjon Chanel 5-öt.
Filmek és regények tömkelege foglalkozik a genetikai manipuláció lehetséges módozataival, azt sugallva, hogy amennyiben rendelkezésre áll a megfelelő mennyiségű és minőségű DNS, semmi sem állhat a vérszomjas dinoszauruszok vagy a nem kevésbé vérszomjas diktátorok feltámasztásának útjába. A Frankenstein-mítosz legújabb kori alakváltozatai arra utalnak, hogy a mindenható gén doktrínájával párosuló, korunk legnagyobb biológusai által hirdetett genetikai optimizmus a köztudatban lassanként átadta a helyét a tanácstalanságnak, a kételynek és a legelemibb félelemnek. Ha maguk a legkiválóbb tudományos elmék nevezik a DNS-t az „élet titkának” vagy „Isten nyelvének”, hogyan is volna a genetikai manipuláció más, mint tiltott határátlépés, bűn és szentségtörés?
A túláradó optimizmus és a már-már vallásos félelem ellentéte talán sehol sem rajzolódik ki olyan élesen, mint a genetikailag módosított (GM) növények övezte vitákban. A növények kiválóan alkalmasak arra, hogy az élőlény genomjába történő közvetlen beavatkozást a maga tisztaságában vehessük szemügyre, nem jönnek ugyanis szóba olyan további bonyodalmakat okozó szempontok, mint az esetlegesen okozott szenvedés, illetve az autonómia korlátozása vagy az emberi méltóság megsértése.
Az, hogy a GM-növények hasznosságának szószólói gyakran indulnak ki a gének mindenhatóságának premisszájából, aligha meglepő, lévén, hogy olyan kutatókról van szó, akik a Gilbert, Watson és mások neve által fémjelzett génközpontú biológia szellemében szereztek képesítést. A GM-növényeknek tulajdonított forradalmi jelentőség abból a később naivnak bizonyuló elképzelésből táplálkozott, hogy a tetszőleges gének tetszőleges genomokba történő beillesztésén alapuló eljárás (genetikai transzformáció, transzgenezis) révén gyakorlatilag kimeríthetetlenül sokféle, tetszőleges tulajdonságokkal felruházott növény- és állatfajtát hozhatunk létre, és mindennek csakis az emberi képzelet szabhat határt. Hamar kiderült azonban, hogy a helyzet korántsem ilyen rózsás: a szupernövények kifejlesztésén fáradozó növénybiológusok most kezdenek számot vetni a sorozatos kudarcok nyomán levonható következtetésekkel.
Amikor az 1980-as évek elején az egyik első mesterségesen sótoleráns baktériumot előállították egy idegen gén (transzgén) beültetésével, a kutatók Genetikai nem mérnökösködés a mezőgazdaságban címmel jelentették meg a sikeres kísérletről szóló beszámolójukat, jóllehet a mikrobának vajmi kevés köze volt a mezőgazdasághoz. A szerzők azonban nem is magában a módosított baktériumban látták az eredmény jelentőségét, hanem abban, hogy úgy tűnhetett: a sótoleráns növényfajták előállítása csupán karnyújtásnyira van, márpedig a száraz, meleg klímájú, elsősorban fejlődő országok mezőgazdaságai számára aligha képzelhető el ennél nagyobb áldás. Ám a területen elért eredményeket több mint húsz évvel később áttekintő cikk csekély előrehaladásról tudott beszámolni a Journal of Experimental Botany hasábjain. A szerző, T. J. Flower megjegyzi, hogy a transzgéneken alapuló technológia hozzájárulhat ugyan a kedvező tulajdonságok kifejlesztéséhez, de egyedül nem hozza el a megoldást. Hasonlóképpen vélekedik Denis Murphy, a walesi Glamorgan Egyetem neves növénybiológusa, akit egykor – saját bevallása szerint – magával ragadott a molekuláris biológusok határtalan optimizmusa és kritikátlan lelkesedése. Néhány évtized kutatásának tapasztalatai alapján azonban arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb mezőgazdasági szempontból fontos tulajdonság (biotikus és abiotikus stressztolerancia) olyan bonyolult szabályozás alatt áll, hogy pusztán egy vagy néhány gén bevitele nem oldja meg a problémát. A génmódosítás legalábbis nem hatékonyabb, mint a korábban általa is lenézett, a biotechnológia agresszív előrenyomulása által háttérbe szorított egyéb nemesítési módszerek, ideértve az új, háziasításba eddig be nem vont növényfajok domesztikációját is.
Fontos látni, hogy ezek a kutatók nem azért fordultak más módszerek felé, mert erkölcsileg megengedhetetlen metafizikai határátlépésnek tartották a génekkel történő manipulációt. Ellenkezőleg: a gének állítólagos mágikus ereje sok esetben nem állta ki a tapasztalat próbáját. A gének gyakran olyan bonyolult kölcsönhatásban állnak más sejtmagon belüli, illetve citoplazmatikus faktorokkal és környezeti tényezőkkel, hogy sokszor lehetetlen egyértelmű ok-okozati kapcsolatokat azonosítani gének és fenotípusos tulajdonságok között, így aztán egy-egy gén bevitele sokszor nem is hozta meg a kívánt hatást. A beültetett transzgént sokszor a donorsejt egyszerűen elcsendesíti, de a gének relatív tehetetlenségét a biológia más területeiről származó megfigyelések is alátámasztják. A genom olyannyira nem megfellebbezhetetlen törvénykönyv, hogy „szövegét” a sejt molekulái különbözőképpen interpretálhatják, sőt bizonyos mértékig át is írhatják, ami azután visszahat az átértelmezést végző és sok egyéb molekulára. A gének tehát egy bonyolult és dinamikusan változó, interaktív rendszer fontos és nélkülözhetetlen résztvevői, de semmiképp sem egyoldalú, teljhatalmú irányítói. Kétségtelenül paradox, hogy a génközpontú szemlélet ellenében többek között éppen a transzgenikus technológia szolgáltatott fontos empirikus bizonyítékokat, hiszen olyan eljárásról van szó, amely nagyrészt éppen ebből a szemléletből eredeztethető.
A GM-növények ellenzőitől joggal várhatnánk, hogy következetesen nemet mondjanak a genetikai esszencializmus leegyszerűsítő szlogenjeinek. Sajnos ebbéli elvárásainkban csalatkoznunk kell. A helyzet éppen fordítva áll: az ellenzők éppolyan magabiztossággal és tudatossággal alkalmazzák a génközpontú nyelvezetet, mint a molekuláris genetika és genomika nagy tekintélyű hírnökei. Ez annál is inkább meglepő, mert a génmódosított élelmiszerek vehemens ellenzői kíméletlenül ostorozzák a nyugati tudományra általánosan is jellemző, a biotechnológiában pedig különösen erőteljesen megnyilvánuló redukcionizmust, és előszeretettel tetszelegnek az ezt meghaladó holisztikus szemlélet bajnokai szerepében. A kétféle álláspont összeegyeztethetetlen, ám mégis azt találjuk, hogy az aktivista retorika egyszerre akarja mindkettőt. Ez azonnal szembetűnik, ha megnézzük a leghíresebb biotechnológia-kritikusok – például az indiai ökofeminista Vandana Siva vagy az amerikai Jeremy Rifkin – releváns megnyilatkozásait. A GM-növények körüli vita e kulcsfigurái éppolyan ünnepelt sztárok az ellenzői oldalon, mint Watson és Gilbert a tudomány és a biotechnológia berkeiben, ezért véleményük irányadónak tekinthető.
Siva érvelésében tudatosan felhasználja azokat a felfedezéseket, amelyek a gén mindenhatóságába vetett hitet aláássák, és látszólag következetesen kitart a mellett a szemlélet mellett, amely az élőlényt nem redukálja gének puszta összegévé, hanem a maga organikus egészében és ökológiai kontextusába ágyazva vizsgálja. Ez nagyjából összhangban van a génközpontú gondolkodásmód kritikusainak elvárásaival. A gén relatív tehetetlenségéről azonban hallgatnia kell, máskülönben talán kevesen rémülnének meg egy olyan növénytől, amelyben egyetlenegy idegen gén van, Sivának pedig esetleg új elfoglaltság után kellene néznie. Ezért aztán az élőlény mint egész fontosságát hirtelen feledve a gén destabilizáló, pusztító hatására kell felhívni a figyelmet, amely egymaga képes totálisan és beláthatatlanul megváltoztatni az élőlény eredeti habitusát, olyannyira, hogy egyetlen idegen gén jelenléte feljogosít arra, hogy kétségbe vonjuk a kérdéses organizmus faji hovatartozását. Aki valamelyest tájékozott a GM-háborúk történetében, bizonyára találkozott már a faji státus elbizonytalanítására játszó retorikával (például egy halból származó gént tartalmazó paradicsom többé már nem paradicsom, hanem hal-paradicsom), illetve a tüntetéseken felvonuló félig növény, félig állat maskarákkal, a modern biotechipar Frankensteinjeinek e természetellenes torzszüleményeivel. Milyen szörnyű csodákra is képes egyetlen gén! A „Frankenfood” retorika túlságosan is hatásos ahhoz, hogy a GM-ellenes aktivisták lemondjanak róla, és a gének állítólagos hatalma túlságosan ijesztő a genetikai esszencializmusra amúgy is erősen kondicionált közvélemény szemében ahhoz, hogy az ellenzői érdekcsoport nélkülözni tudja. A GM ellen riogató retorika valójában nem más, mint a gének mindenhatóságának pesszimista olvasata. Elnézve a génmódosított növények európai fogadtatását, végtelenül ironikus, ahogyan a biotechnológia harcosai saját fegyvereikkel győzetnek le.
Természetesen a GM-növények elterjedése nem csupán irracionális félelmek talajáról támadható, hanem ökológiai és egészségügyi megfontolások alapján is. Csakhogy az ellenzők maguk is érzik, hogy e racionális érvek nem elegendők, hiszen ezek – szemben az irracionális indulatokkal – racionálisan megkérdőjelezhetők és megválaszolhatók. Egyelőre nincs olyan kutatás, amely igazolná, hogy a GM-növények olyan sajátos fenyegetést jelentenek, amelyek csak és kizárólag a GM-növényekre jellemzőek. A jövő kutatásai olyan irányban haladnak, amelyek tovább csökkentik a potenciális veszélyforrásokat, például az antibiotikum-rezisztanciát okozó gének (amelyek bizonyos organizmusok, kórokozók esetében az antibiotikumos kezeléssel szembeni ellenállásért felelősek) használatának kiküszöbölésével. Árulkodó, hogy az ellenzők az olyan ritka esetekben sem megengedőek, amikor a genetikai transzformáció látszik az egyetlen hatásos módszernek egy kártevő legyőzésében, és egyúttal a gén „szökése” is kizárható, mint például a mindenki ál