Gonosz világ

Diplomata vagy hírszerző? Van-e különbség e két státus között, ha az illető az Egyesült Államok képviseletében mutatkozik be egy magyar politikusnak? Ne tettessük magunkat naivnak, tudjuk, hogy a nagykövetségek általában nem csupán baráti teadélutánok megszervezésére szakosodtak. Tudjuk, a külképviseletek egyes diplomatái elsősorban hírszerzési tevékenységükért kapják a fizetésüket. Az sem lephet meg senkit, hogy a nagykövetségekről jelentések százai érkeznek évente az anyaországok külügyminisztériumaiba, s ezek a tájékoztatások nem az időjárásról szólnak. A WikiLeaks által nyilvánosságra hozott amerikai dokumentumok jellegére és hangnemére azonban a legtapasztaltabb magyar külügyérek sem számíthattak. Egyrészt kiderült, hogy legfontosabb biztonságpolitikai szövetségesünk finoman fogalmazva is bizalmatlan irántunk. Nem szokványos az a washingtoni direktíva sem, amely a jelenlegi és jövőbeli magyar vezetőkkel és tanácsadókkal kapcsolatos értékelési, sebezhetőségi, személyiségi, pénzügyi, egészségügyi, biometrikus információk gyűjtését igényli. Külön pont vonatkozik a személyes adatbázisok létrehozására, ez pedig budapesti engedély hiányában a nemzetközi jog megsértésének kérdését is felveti.
Mint minden ilyen és ehhez hasonló botrány esetében, felvetődik a kérdés, kinek állt érdekében a döbbenetes washingtoni eljárások megszellőztetése? Nyilván olyanok lehetnek a háttérben, akiknek nem tetszik Barack Obama diplomáciai stílus- és irányváltása, a nagyhatalmi gőg retorikai mellőzése. A legutóbbi választásokon megerősödött republikánusok nyíltan ugyan nem, de egymás között vélhetőleg elégedetten röhögnek a markukba, hiszen a WikiLeaks néhány hét alatt tette tönkre Obama, de legalábbis az általa képviselt külpolitika imázsát. Másfajta megközelítésből ugyanakkor a botrány egy újabb területen, ezúttal a nemzetbiztonság terén kérdőjelezi meg az Egyesült Államok nagyhatalmi státusát. Lehet-e a világpolitika rettenthetetlen főszereplőjének tekinteni azt az országot, amely egyetlen jól irányzott akció révén búcsút inthet diplomáciai titkainak? A kérdések megválaszolása elsősorban Amerika problémája.
Nekünk itt, Magyarországon, Európában ismét csalódással vagy a dühvel kell tudomásul vennünk a valamikor oly népszerű Egyesült Államok álságos, öntelt elképzelését a világról. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az utóbbi bő évtized Amerikája elsősorban azért sokkolja a világot megnyilvánulásaival, mert egészen mást hirdet, mint amit tesz, olyan ideológiai, erkölcsi elvárásokat fogalmaz meg másokkal szemben, amelyeknek maga sem felel meg. Nevezhetjük ezt kettős mérce alkalmazásának, farizeusságnak vagy bármi másnak, egynek azonban bizonyosan nem: követendő példának. Mi itt, az „új” Európában (emlékszünk, amikor egy Bush nevű memoárszerző elnökként az ő vélt érdekei szerint régiekre és újakra osztotta az öreg kontinenst) úgy vagyunk vele, hogy szövetségeseinkről nem ildomos biometrikus adatbázist vezetni, s barátaink sebezhetőségéről még véletlenül sem a jelentgetés jut eszünkbe.
A WikiLeaks által közzétett amerikai jelentések kapcsán az fogalmazódik meg az emberben, hogy merő szemfényvesztés volt csupán az a korábbi washingtoni stratégia, amely csak néhány országot sorolt a „gonosz tengelyébe”. Vajon mi vagyunk a paranoiások, ha a világ vezető politikusairól napvilágot látott megvető jellemzések, a szövetségesek körében is hiperintenzív kémkedésről szóló dokumentumok láttán úgy érezzük, Washingtonban két részre osztották a földgolyót: amerikaiakra és gonoszokra?