Hiányos tényismeret, hamis érvek nyugdíjügyben

Mióta a kormány bejelentette a nyugdíjrendszer változásának részletes szabályozását, dühödtté váltak az ellenzők. A kormányt a magánnyugdíjkasszák kisajátításával, több millió állampolgár meglopásával vádolják. Csomagküldő Bokros Lajos is szólásra emelkedett. A piacok is a féloldalas tájékoztatást kapják, emiatt romlottak a finanszírozási feltételek. Még a polgári oldal közgazdászainak globalista hajlamú szereplői is aggódásba kezdtek. A forradalmi hevületet fájlalják. Úgy tesznek, mintha ez a nagy ívű átalakítás elhúzható lenne. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezt is egy jól irányzott törvénnyel lehet megoldani, egy lépésben. A zavarokat a hiányos tényismeretre épített hamis érvek sokasága okozza. Erre építenek, ebben bíznak a maradásban érintettek. Hiányos tudásra építik hamis érvelésüket.
A nyugdíjrendszereket a modern államok (legelőbb a bismarcki Németország) hozták létre előbb a közszolgálatban, majd később az ipari cégeknél. A nyugdíj tipikus városi jelenség volt kezdetben. A falun lakó, gazdálkodásból élőknél a generációk együttélése biztosította az öregkori ellátást. Ennek évszázados hagyományra épülő kialakult rendje volt. A székely hagyomány szerint a legkisebb gyermek örökölte a szülők háztartását és birtokát. Az ő kötelessége volt a gondoskodás a szülőkről idős korban. A bevezetett nyugdíjrendszerek tőkefedezet-alapúak voltak. Az életpálya alatt a munkavállaló és a munkaadó egyaránt pénzt tett az alapba, ami halmozódott, a hozamok tőkésedtek. Ezt a rendszert vették át hazánkban, és művelték tovább a Horthy-korszakban. Az alapok időközben vagyont halmoztak fel (részvények, bérházak).
Rákosi volt, aki államosította a nyugdíjbiztosítókat. A vagyont belemosta az állami költségvetésbe, ahol az szőrén-szálán eltűnt. Rossz nyelvek szerint a szovjeteknek ment jóvátételként. A nyugdíjreformon most szörnyülködő LMP-s pártvezér ismerhetné legalább a családi legendáriumot, hiszen felmenője volt az egyik párt vezetője az 1948-as pártegyesüléskor, ami teret nyitott a nyugdíjalapok vagyona elkommunizálásának. Kényszerből vált ezután a rendszer felosztó-kirovó elvűvé. Ebből pénzügyi nehézségek hosszú ideig nem származtak, mert nagy létszámban áramlottak dolgozók vidékről az iparba, és váltak a rendszer befizetőivé. A fiatalokat az iparba terelték, az öregek maradtak falun. Utóbbiak gondoskodás nélkül. Az ideológia közben azt hirdette, hogy a szocialista állam érdeme, hogy gondoskodik a nyugdíjakról. Fizetni kezdetben nem sokaknak kellett. A nyugdíjkassza többleteit rendre elszívta a költségvetés, amit az átláthatatlan állampénzügyi rendszer gondosan eltakart. Csehák Judit egy, a 80-as évek közepén tett elszólásából tudjuk, hogy még akkor is hatmilliárd forint volt a többlet. (Mai értéken több mint százmilliárd forint.) Azt is tudjuk, hogy a lakosság fogyása 1981-ben kezdődött. Egyre kevesebben léptek munkába, és egyre többen lettek nyugdíjasok. A kassza többletből növekvő deficitbe fordult, amit az adókból kellett kipótolni. A baloldal a nyugdíjas réteget saját szavazóbázisának tekintette, ezért titkolta a valós pénzügyi adatokat.
1998-ban a szocialista–liberális kormányzat 19-re lapot húzott, amikor kötelezte a frissen munkába lépőket a magán-nyugdíjpénztári befizetésekre. Ez a pénz is kiesett a szolidaritásalapú kirovó-elosztó rendszerből, a költségvetés egyre nagyobb részét emésztette fel a nyugdíjkassza. Ahogy mára kiderült, ezt a szocialisták nem önzetlenül tették, hiszen az irányításba saját kádereiket ültették, akik a pénztárak működtetésére és a pénzügyi szolgáltatásra valószínűtlenül sokat költöttek. A polgári kormány 2002-ig a gazdaság dinamikus növekedése miatt tudta pótolni a hiányokat úgy, hogy még az államadósság szintje is csökkent. 2002 után a gazdaságpolitika új fordulatot vett, rohamosan nőtt az eladósodottság, drágult a finanszírozás. Az egymást követő megszorítások nem voltak elegendők a hiányok fedezetére. A piac becsődöltette az államot 2008 őszén. Amikor az MSZP berzenkedve tiltakozik, megfeledkezik a népesség fogyásában játszott családellenes szerepéről. Márai gondolatiságát idézve, a zsákmányt azonban védi. Több száz kádere kap milliós fizetést a nyugdíjkasszáknál mint menedzser és testületi tag. Költenek magukra bőven. Emlékezzünk, nemrég még az egészségkasszát is privatizálni óhajtották. Csak hajszálon múlt, hogy megmenekült. Érveikben viszont négymillió állampolgárra hivatkoznak, akik jó része nincs pontosan tisztában az elmúlt hatvan év nyugdíjtörténelmével. Kiszámítható volt ugyanis, hogy a két ellenérdekeltségű rendszer előbb-utóbb karambolhoz vezet. Ez történt a válság kitörésekor.
Kárt kell most menteni, hogy a még nagyobb kár megelőzhető legyen, hogy tíz év múlva is legyen nyugdíjra pénze az államnak, egyúttal a költségvetés helyzete is egyenesbe kerüljön. Nem szabadna hagyni, hogy a nyugdíj- és országmentő reformot magánérdekek miatt valótlan színekben tüntessék fel. Nem elég jót akarni és tenni, de jónak is kell látszani. A hazugság, ha sokat ismétlik, része lesz a köztudatnak. Megkerülhetetlen, hogy eredményesen küzdjünk a hamis tudat ellen.

A szerző közgazdász