Idegen harcmodor

A forradalom érdeklődés hiányában elmaradt: Éric Cantona egykori francia futballsztár első kísérlete a kapitalista rendszer megdöntésére nem hozott sikert. De a felzúdulás, amelyet kiváltott a bankok bedöntésének ötletével, jól kifejezi a franciák elégedetlenségét pénzügyi intézményeikkel szemben. A meccs még korántsem dőlt el.

„A GDP 98 százalékkal esne. Mindenki munkanélküli lenne. Az időszámítás előtti hetedik századi szinten, cserekereskedelemből próbálnánk megélni egy ideig.”

---

Éric, a vörös király
Angliában, ahol különös tisztelet övezi a koronás főket, nem mindenki kapja meg a megtisztelő „király” szót a neve után. Pláne nem, ha az illető a csatorna fokhagymaszagot árasztó túlsó partjáról jön. Cantona mégis ezen a néven vonult be a Manchester United futballklub történetébe: Éric, the King. A britek a kilencvenes évek közepén megemelték kalapjukat e különleges képességű francia labdarúgó előtt: a „vörös ördögök” közül az évszázad játékosának választották a technikás focistát, akinek góljairól még évek múltán is álmélkodva beszélnek. Nem úgy otthon. A trikolóros mezben nem ment neki annyira a játék, csak ritkán volt emlékezetes alakítása. Az öntörvényű, nagyszájú, heves természetű Cantonának gyakran gyűlt meg a baja a válogatott edzőivel, általában nyomdafestéket nem tűrő szavakkal bírálta őket. Aztán 1997-ben, harminc-egynéhány évesen, amúgy cantonás módon, egy évvel a franciaországi foci-világbajnokság előtt felhagyott a labdarúgással.
Művész akart lenni, és az is lett. Előbb festészettel és költészettel foglalkozott, feledhető sikerrel. Aztán a tévéreklám felfedezte a mindig borostás, karakteres arcot: Bic eldobható borotva, Nike sportcipő, aztán egy kaszinó, Renault Laguna, Lipton tea, Oréal férfiparfüm – és ki tudja, hány terméket ajánlott még a franciáknak és külföldi hirdetészabálóknak. Akkor elfogadta, sőt tevőlegesen támogatta a kapitalizmust, csak mostanában akarja mindenáron megdönteni. De miért éppen ő ne fejlődne? A jó memóriájú újságírók most azon viccelődnek, ha Cantona ki akarja venni a bankból az összes megtakarítását, a Manchester Unitedtől kapott fizetését megtoldva a hirdetési fellépti díjakkal, akkor igen nagy teherautót kell bérelnie.
A ma 44 éves férfi a reklámok mellett mozifilmekben is forgatott: fokozatosan építette fel magát, míg valódi színésszé nem vált. Tavaly Cannes-ban mutatták be Ken Loach skót rendező Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmjét, amelyben az egykori futballista önmagát alakítja. A kritika rendkívül elismerően szólt önironikus játékáról. Algériai származású felesége, Rachida Brakni színész-rendező színdarabjában is főszerepet játszik.
Cantona a közelmúltban kapcsolódott be egy hajléktalanokat lakáshoz juttató karitatív szervezet munkájába, amelyet anyagilag is támogat. „Franciának lenni annyi, mint forradalmárnak lenni” – nyilatkozta még a bankbedöntő akció előtt. Ám a forradalmároknak is szükségük van pénzre: szépséges felesége a tavasszal egy bankot reklámozott.

Éric Cantona a minap bement bankjába, a BNP-be, és 750 ezer eurót átutaltatott egy másik bank (Crédit Agricole) számlájára. Emellett jelezte abbeli szándékát egy kis vidéki fiókban, hogy több mint 1500 eurót kíván majd felvenni. A „forradalom” napján még történt egy-két látványos pénzfelvétel, de sehol sem tapasztalták a francia pénzintézetek, hogy emberek tömött sorokban követelik betétjeiket. Ahogy előre lehetett látni, a Bankrun 2010, az interneten meghirdetett bankostrom, amellyel „vértelenül és fegyvertelenül” térdre akarták kényszeríteni az egész pénzügyi rendszert, elmaradt.
De az ötlet korántsem volt eleve halálra ítélt. Az 1990-es évek futballsztárja, az angol Manchester United hajdani üdvöskéje, Éric Cantona jó két hónapja kijelentette egy interjúban: semmi értelme sincs annak, hogy százezrek az utcára vonulnak tiltakozni, akkor épp a nyugdíjreform ellen, hiszen a hatalom másnap úgyis azt tesz, amit jónak lát. „De ha húszmillió ember kiveszi megspórolt pénzét a bankokból, akkor az egész rendszer összeomlik. A forradalom a bankokon keresztül vezet” – vetette oda „Canto” a Presse Océan helyi sajtóorgánumnak nyilatkozva.
Felhívása termékeny talajra hullott, a közösségi oldalakon futótűzként terjedt az interjúrészlet. Két művész barátja húsz nyelven tette közzé Éric forradalmi „kiáltványát”, amely december 7-ét jelölte meg annak a napnak, amikor mindenki erőszak nélkül kikérheti pénzét a bankfiókjában, ami elképzelésük szerint igen nagy gondokat okoz. Volt már erre példa a közelmúltban: emlékezzünk, 1998-ban Oroszországban, 2001-ben Argentínában, majd 2008 őszén Nagy-Britanniában a Northern Rock bankház fiókjainál, amikor az emberek tömegei egyszerre akartak a pénzükhöz jutni.
Csak a pánikot kerüljük el, őrizzük meg nyugalmunkat, a többit majd megoldjuk – ez volt a vezérgondolat a két éve tartó mostani válság első napjaiban is. Az embereken gyorsan eluralkodik ez az érzés, ha nem juthatnak megtakarításaikhoz: elsőnek kell lenni, akkor talán én még megkapom. De ez csak úgy megy, ha másvalaki veszít, azaz nem jut a pénzéhez. Ilyen körülmények között kell meggyőzni az embereket, hogy hagyják bent a bankokban betétjeiket. Ha elszabadul a pánik, ez reménytelen feladat.
Az interneten szinte napok alatt össze lehet hozni jelentős számú „támogatót”, ha az ötlet felkelti a fiatalok érdeklődését. Az akció előtt, a hét első napján ötvenezer egyetértőt számoltak össze, akik közül mintegy huszonhatezer kész volt rá, hogy megadja a végzetes döfést a gyűlölt kapitalista rendszernek.
Cantona igencsak túlbecsülte a sikeres akcióhoz szükséges létszámot: ő húszmillió betétjét felszámoló emberről értekezett, közben szakértők kiszámolták, hogy elméletben, ha adott napon hárommillióan csupán ötszáz eurót vesznek fel bankfiókokból vagy automatákból, már ezzel a tönk szélére juttatják a francia bankrendszert. Ám a szükséges „mennyiségnek” csupán egy százaléka csatlakozott a mozgalomhoz. Nyilvánvalóan a tettrekészségüket hangoztatók közül csak néhány vette a fáradságot, hogy elmenjen a bankfiókba, és kivegye betétjét.
Arra viszont elég volt a forradalmi felhívás, hogy ismételten felszítsa az indulatokat, amelyek a bankok körül kavarognak a válság kirobbanása óta. A focisztárnak abban kétségtelenül igaza van, hogy bankok nélkül az egész rendszer összeomlik. Azért nyilván Cantona sem akarja, hogy mindannyian füvet együnk – foglalta össze találóan egy közgazdász az akcióval szembeni érzéseit.
A mozgalomban hívőknek valóban nem céljuk az egész francia lakosságnak a fent említett vegetáriánus életmódra való szoktatása. Ők az emberbarát bankrendszerben hisznek, amelyhez azonban előbb le kell rombolni – akár anarchista módszerekkel is – a régit, az önző, fösvény, kapzsi, kegyetlen és megtévesztő intézményeket. De ha ezeket a jelzőket elhagynánk, vagy pozitív tartalmúakkal helyettesítenénk őket, akkor már nem is lehetne kapitalizmusról beszélni: megérkeznénk a létező világok legjobbikába, amelyben a bankok nem kívánják a hozzájuk betérők pénzét, hanem méltányos kamattal segítenek az embereknek.
Térjünk vissza a földre: miért volt légből kapott ötlet ez a keddi forradalom? Először is azért, mert a bankok jól tudják, hogy mi az Achilles-sarkuk. Franciaországban a lakosság bankokban elhelyezett betétje tavaly év végén mintegy 1084 milliárd euróra rúgott. Az egyszerű ember úgy képzeli, hogy beviszi a bankba megtakarítását, ahol hatalmas széfekben őrzik. Hát nem. A bankok a betétállományuknak csupán három–öt százalékával rendelkeznek készpénzben, hiszen ki kell helyezniük, hogy nekik is, a takarékoskodóknak is termelje a pénzt. Ha ki akarunk venni 1500 eurón felüli összeget, azt 24 órával előre közölni kell a fiókban. (Ilyen szabály nálunk is létezik.) Tehát a bank egy nappal előre tudná, ha tömegesen jelentkeznének nagy összeget kivenni kívánó ügyfelek. Mindenesetre van egy napjuk rá, hogy mentő ötletekkel felkészüljenek a legrosszabbra.
A francia gazdasági napilap, a L’Expansion eljátszott a gondolattal, hogy mi történne, ha Cantona győzelemre vinné forradalmát, magyarán bedöntené a bankokat. „Franciaország romokban heverne, a gazdaság teljesen megbénulna bankok nélkül – mondotta a lapnak Patrick Artus, az egyik pénzintézet kutatási igazgatója. – Néhány hét alatt leállna a termelés. A GDP 98 százalékkal esne. Mindenki munkanélküli lenne. Az időszámítás előtti hetedik századi szinten, cserekereskedelemből próbálnánk megélni egy ideig.”
Azért az ilyen, eléggé egybehangzó szakértői vélemények, még ha túlzóak is, hiszen nem egy ország, hanem a világ is átélt már hasonlót 1929-ben, nem hagyták hidegen az akció szervezőit. „Mi nem akarunk mindent lerombolni, hanem mindent újjá akarunk építeni” – jelentette ki a két fő szervező, Géraldine Feuillien forgatókönyvíró és Yann Sarfati színész. Ezzel a felhívással új bankok születését akarják elérni, mégpedig olyan pénzintézetekét, amelyekre „nyugodt lelkiismerettel bízhatjuk a pénzünket” – árulták el céljukat az aktivisták a Le Parisien napilapnak.
A másik oldal, a bankvezetők és politikusok, mint rutinos párbajozók, az utolsó pillanatig feszítették a húrt a hallgatásukkal. Aztán – mint a Le Figaro munkatársa írta – „amikor napról napra egyre bővülő támogatói számmal voltak kénytelenek szembesülni, s amikor a hideg veríték elkezdett lassan gyöngyözni a homlokukon”, elvesztették türelmüket.
A legenyhébb jelző, amellyel Éric Cantonát illették, a „felelőtlen” volt, ám bírálataikban is elismerték zseniális futballtudását, nehogy fellázítsák a focirajongók nagyszámú táborát. Cantona megismételhetetlen, maga az élő legenda, de hát nem közgazdász – jelentette ki róla gyors egymásutánban a gazdasági és a költségvetési miniszter.
Az interneten szerveződött akció aktivistái számoltak azzal, hogy első nekirugaszkodásuk kudarcot vall: „Ha kedden nem kap szárba, majd később gyökeret ver” – ez az elméletük. Igaznak tűnnek Cantonának a hiábavaló tüntetésekről elmondott szavai. Láthatjuk a Wikileaks próbálkozását, hogy feltárja a nemzetközi diplomácia valódi, leplezetlen arcát. Ezek a kísérletek mind-mind viták során formálódnak, amelyekben mindenki elmondja róluk, hogy mennyi kárt okoznak vagy épp mennyire üdvösek, jobbító szándékúak. Szó szerint a számítógépes forradalom napjait éljük: a fejünk felett repülnek a fájlok, szerveződnek a „partizáncsapatok”, amott meg halálos adatlopás készülődik. Új, szokatlan, sokak számára végtelenül idegen harcmodorra kell felkészülniük a barikád mindkét oldalán állóknak. De a harc folytatódik.