A drukkerek több okból örülnek is annak, hogy a csapatuk a Pakssal került össze: Paks nincs leküzdhetetlen távolságra, ahogy mondták, ráadásul vendégségbe is hazajöhettek, s persze előzetesen úgy kalkuláltak, a CFR gond nélkül túljut a Magyar Kupa győztesén. Ha nem is tömegesen, de a 0-0-ra végződött múlt csütörtöki első mérkőzésre egy-két százan be is futottak Paksra, s szokás szerint románul buzdították a CFR-t.
Egy abszurd tünet a sok közül a romániai magyar kisebbségi létből. Ennek legalább gyakorlatias alapja van. Amikor beszélgettünk, a kolozsváriak nem románul „cséféré”-ként emlegették a csapatukat, mert mint mondták, magyarul a CFR a helyes, így is, „céefer”-ként” ejtették, aztán amikor felültek a lelátóra, már a románokkal együtt mégis „cséféré”-t zúgtak. Hogy miért? Mert magyarul a kapus Hindrich Ottót leszámítva nincs kinek szurkolni. S a magyar „Hajrá!” csak értelmetlen villongás lenne, ami fölöslegesen dúlná fel a csapat szurkolói körében meglévő egységet. A KVSC-nek, avagy a Cluj 1907-nek így történetesen együtt drukkol magyar liberális és román ultranacionalista, még ha előbbi futballkörökben ritka, mint a fehér holló, és utóbbi is örvendetesen megszelídült az elmúlt évtizedekben. Annak is köszönhetően, avagy annak az árán, hogy a magyarság kezdi elveszíteni Kolozsvárt. Ijesztő léptékben, szigorúan a számok alapján visszafordíthatatlanul.
Vészesen fogyatkozik Kolozsvár magyarsága
Köztudott, hogy a második világháború után a románok a korábbiaknál sokkal tudatosabban, az elnyomáson felül szisztematikus betelepítéssel akarták megváltoztatni az erdélyi nagy városok etnikai arányait. Megszenvedte ezt Arad, Temesvár, Nagyvárad, Brassó és Kolozsvár is. A román kommunisták állítólag pezsgővel koccintottak, amikor az ötvenes évek közepén a románság részaránya meghaladta a város lakóinak a felét.
A rendszerváltáskor, az 1992-es népszámlálás adatai szerint így is majd hetvenötezer magyar élt Kolozsvárott, a város lakosságának csaknem az egynegyedét adva. Ez egybecseng a személyes tapasztalatokkal is, először – helyesebben másodszor, de a kisgyerekként a családi nyaralásról csak emlékfoszlányaim vannak – 1991-ben jártam a kincses városban, s bennem él, hogy különösen a belvárosban lépten-nyomon találkoztunk magyarokkal. Akiknek a hányattatásai nem értek véget a Ceausescu-korszakkal.
Jött Gheorghe Funar, aki még a kukákat és kék-sárga-piros színűre festette, s paradox módon az sem használt Kolozsvár magyarságának, hogy az észak-erdélyi autópálya első szakaszaként a várost elkerülő hatvan kilométer készült el: a Székelyföldre tartó anyaországiak azóta sokkal ritkábban térnek be Mátyás király szülővárosába. De hogy ne csak a sötét tónust erősítsük: a Babes–Bolyai Tudományegyetem a mai napig Kolozsvárra vonzza az erdélyi magyar fiatalságot, 2010 óta minden évben nagy érdeklődés mellett rendezik meg a Kolozsvári magyar napokat. A város magyarsága mégis egyre apad, harminc év alatt kevesebb mint a felére fogyatkozott, az alig több mint harmincezer magyar 12 százalékos részarányával már-már elvész a városban.
Ehhez mérten a CFR magyar drukkerei jól tartják magukat.
Egy kilenc évvel ezelőtti felmérés szerint a csapat szurkolóinak 59 százaléka RMDSZ-szavazó (a kérdést valószínűleg politikai inkorrekt lett volna úgy feltenni, hogy magyar). Pakson nekem ugyan azt mondták a kolozsváriak, hogy ez túlzás, csupán durván az egyharmadát teszik ki a tábornak, de ez még így is tekintélyes.
Ebből is leszűrhető, milyen nagy a labdarúgás identitásőrző, -képző ereje. Hát még, ha a „Vasutasnak” ma is magyar tulajdonosa lenne, mint 2001 és 2014 között Pászkány Árpád, s a keretében nem egyetlen magyar játékos árválkodna.
A futball azonban nem irodalom, hanem sport és üzlet, itt nincs helye romantikus képzelgésnek. Hétről hétre pontosan kell tervezni és eredményt felmutatni. A CFR Pászkány korszakában háromszor is elérte a Bajnokok Ligája csoportkörét, ami a távozása óta csak álom, de így is erős klub, 2018 és 2022 között zsinórban ötször is megnyerte a román bajnokságot.
A Sepsiszentgyörgy kiesett a román élvonalból, a Csíkszereda viszont feljutott
Ahonnan – hogy kicsit tágítsuk a horizontot – az előző idényben kiesett a Sepsiszentgyörgy, viszont feljutott oda a Csíkszereda. A Sepsi OSK évtizede tündérmeseként néhány év leforgása alatt az ötödosztályból, tehát a megye kettőből az első osztályba kapaszkodott fel. Elnöke, tulajdonosa, az egyszerű pékmesterből üzletemberré avanzsált Diószegi László a gyerekeként rajongásig szereti a csapatot, kiérdemelte, hogy a magyar állam is támogassa, a klubnak így már csodás stadionja és edzőkomplexuma is van. A küldetés sikerét illetően mégis lehetnek kétségeink. Magyar játékosa alig van a Sepsi OSK-nak, meghatározó pedig csak rendre Magyarországról importálva. És az utánpótlás? A székely gyerekeknek ne lenne érzékük a futballhoz? Badarság. Az sem használ a klub imázsának, hogy Diószegi és a csapat magyar játékosa, Niczuly Roland az elmúlt hetekben sajtón keresztül üzengetett egymásnak a vitatott elszámolás miatt.
Hallani olyan véleményeket, miszerint rosszabb nem is történhetett a székelyföldi labdarúgásban, mint a Sepsiszentgyörgy és a Csíkszereda helycseréje, mondván, a Csíkszeredának nincs az első osztályra alkalmas infrastruktúrája, úgy is kiesik a Szuperligából, a Sepsinek viszont a létét fenyegeti a kiesés.
Innen, a távolból, de érzelmileg mégis közelről nem így tűnik. A Csíkszereda nem adta fel az elveit, az élvonalnak is magyar játékosokkal vág neki, azzal a kiegészítéssel, hogy öt játékost Magyarországról is igazolt. Ha sport, akkor Csíkszeredáról elsősorban a jégkorongra asszociálunk; a hoki fejlődése – miként általában Magyarországon – Székelyföldön is megakadt, így az FK Csíkszereda sikere az egész városnak, sőt régiónak új impulzust adhat.
