Miért fáj ennyire a magyar válogatott bukása? Mexikóban rejlik a magyarázat

Nehezen gyógyul a seb. Marco Rossi csapata az elmúlt évtizedek legerősebb magyar válogatottjaként bukott el.

Felfoghatatlan kudarc, mérhetetlen bánat Fotó: Mirkó István

Már négy nap telt el azóta. Mégis olyan, mintha csak az imént fújták volna le a meccset. Bármerre járok, bárkivel beszélgetek, rögtön a magyar válogatottra, az írek elleni vereségre terelődik a szó. Senki sem érti, senki sem tudja felfogni, mi történt, hogyan veszíthettük el a megnyertnek hitt mérkőzést. Csalhatatlan jeleként, hogy ezúttal az idő sem gyógyítja be a sebet, de legalábbis annál sokkal súlyosabb a trauma, hogy néhány nap alatt túllépjünk rajta.

Marco Rossi csapata az elmúlt évtizedek legerősebb magyar válogatottja (Fotó: Mirkó István)

Vajon miért?

Az egész ország a meccs lázában égett, már mindenki beleélte magát a győzelembe – először az a válasz kínálja magát, amihez nem kell sportpszichológus. A Rossi-korszak egyik emlékezetes találkozóját vethetjük ellene. A 2021-es Eb utolsó csoportmeccsén kétszer is vezettünk a németek ellen – második gólunk, Schäfer önfeláldozó fejese örökre felejthetetlen –, ám Joachim Löw csapata a hajrában egyenlített, így mi csomagolhattunk, jöhettünk haza. Az is fájt, mégsem búsongtunk rajta heteken át. Pedig, mondhatni, nagyobb volt a tét, halálcsoportból juthattunk volna tovább, a nyolcaddöntőbe, most viszont még nem a vb-részvétel, csupán a pótselejtező volt a tét.

Mexikó és az azóta eltelt négy évtized

Miért más, miért fáj jobban a mostani kudarc?

Ki-ki analizálhatja magában. Íme, az egyik kínálkozó magyarázat. Mexikó, 1986 nem csupán a máig utolsó világbajnoki szereplésünk címkéi, egyben azóta nem láttunk annyira erős magyar válogatottat, mint most. S ezen a nyomon továbbhaladva: félő, hogy egy darabig nem is látunk.

Magam is tudom, veszélyes különböző korok csapatait egymáshoz hasonlítani. Mezey György válogatottját nem lehet sem az Aranycsapathoz, Puskásékhoz, sem Marco Rossi csapatához, Szoboszlaiékhoz mérni. Pedig ugyanúgy négy évtized a lépték, legfeljebb annyi a különbség, hogy az elmúlt negyven év a velünk élő történelem.

Cáfolatként mindjárt az 1990-es vb-re selejtező magyar válogatott kínálja magát a karrierje csúcsán járó Détári Lajossal, Bognár Györggyel és Kiprich Józseffel; okkal mondogatják, annak a gárdának is vb-n lett volna a helye, ám részben adminisztratív eszközökkel béklyóba kötötték, a totóbotrányt az egész sportág megbüntetésére, meggyalázására használták fel. Ám az a csapat egy-két hiányzót leszámítva végtére még Mezey öröksége volt.

Csank János válogatottja ugyan egészen az 1998-as világbajnokság pótselejtezőjéig jutott, de – nem megbántva az akkori játékosokat – bőven akadt benne hibapont. Később aztán a hibapontok gyakran túlsúlyba kerültek a pipák felett, idegenben tisztelt légiósaink is rögvest nyuszikká változtak, amint átlépték a határt és hazatértek.

Talán még a 2016-os Európa-bajnokságot megjárt csapatot illik kiemelni, amelyben együtt szerepelt Gera Zoltán, Dzsudzsák Balázs, Juhász Roland és Szalai Ádám. Ám ha e négyest Szoboszlai Dominikkal, Sallai Rolanddal, Willi Orbánnal és Varga Barnabással vetjük össze, akkor nem kérdéses, merre billen a mérleg.

Beérett Rossi munkája: a legerősebb magyar válogatott

Marco Rossi ténykedését, sikereit, nem is alaptalanul, gyakran értékeltük úgy, hogy a kapitány a szerencse fia. Ám erre az őszre, úgy tűnt, minden és mindenki a helyére került. Rutin és tapasztalat, ifjonti hév és szenvedély, képesség és önbizalom, itthon játszók és légiósok – beérett Rossi munkája. Hetvenöt percen át lefociztuk az íreket, okkal dagadt minden kebel, aztán egyetlen pillant alatt minden összeomlott.

Azzal fenyegetve, hogy mindent maga alá temet.

Nehéz a szomorúságból, melankóliából, frusztrációból – ki milyen lelki alkat – kilábalni. Eddig egyedül a maga – kivételesen indokoltan – bárdolatlan stílusban megfogalmazott üzenetével Schäfer András mutatott kiutat. Nincs más választás, még nagyobb hittel, még keményebben kell nekifeszülni.

A szavaknak persze tettekkel kell párosulni. Hogy ha majd újabb negyven esztendő múltán az utódok azt igyekeznek számba venni, melyik volt életük legjobb csapata, akkor Marco Rossi válogatottját véletlenül se felejtsék ki a felsorolásból.