Legutóbb harminckilenc, avagy a nyáron esedékes vb-től visszaszámolva negyven éve szerepelt labdarúgó-világbajnokságon a magyar válogatott. Ezt a számadatot műkörmös, halbiológus, utcai zenész – mindenki, még az is vágja Magyarországon, aki amúgy teljesen intakt a futball iránt. Most újabb négy évet ugrik a számláló, negyvennégy lesz a következő bűvös szám. Rutinos kudarctűrő futballnemzet vagyunk: hát nem mindegy, hogy negyven, negyvennégy vagy negyvennyolc? Másképpen: miért fáj annyira a mostani kudarc, miért csinálunk akkora ügyet egyetlen mérkőzésből, az Írország elleni vereségből, aminek ráadásul még csak nem is a kijutás, csupán egy részfeladat teljesítése, a pótselejtező elérése volt a tétje csupán?

Nos azért, mert a Jugoszláviától elszenvedett 1997-es 1-12 óta nem szenvedett olyan fájdalmas kudarcot a magyar válogatott, mint most. Természetesen akadtak azóta súlyosabb, arcpirítóbb, szégyentelibb vereségek is, akár több is egyetlen sorozatban, mint a 2014-es vb-selejtezők során a románok elleni, bukaresti, „Guzmics-féle” 3-0, a megsemmisítő, amszterdami 8-1 vagy éppen négy évvel később a történelmi, 1-0-s zakó Andorrában. Ám 2014-ben és 2018-ban is inkább csupán a vágy hajtott minket, reális esélyünk nem volt arra, hogy kijussunk a világbajnokságra. Józanul mérlegelve egyetlenegyszer sem mondhattuk azt, hogy ott a helyünk a mezőnyben, az 1998-as selejtezők óta még a második hely, a pótselejtező elérése is hiú ábránd volt csupán.

E helyütt nem kívánom elemezni, hogy a rossz taktika, a második félidő derekán feladatott támadójáték, a hosszabbításban végrehajtott két csere vagy csupán a balszerencse, netán a magyar átok számlájára írható a vereség. Mindegy is, ezen már nem tudunk változtatni.

A kudarc következményei fájdalmasak igazán. Úgy tűnt, minden együtt áll ahhoz, hogy végre sikerüljön. A jelenlegi válogatottban nemhogy hibapont nincs, több poszton is nemzetközileg jegyzett futballisták szerepelnek egy világsztárral, Szoboszlai Dominikkal az élen, a zsinórban háromszori Eb-szereplés eufóriája elnyomta a „futballba fölöslegesen öntött milliárdokról” zümmögő kórust, a szövetség tekintélyes elnöke karrierje megkoronázásaként tekintett a reménybeli világbajnoki szereplés felé.