Most mindez összeomlani látszik. Csányi Sándor könnyes tekintete, zavarodottságot, mély bánatot tükröző villámértékelése mindennél pontosabban árulkodik erről. Nem arról van szó, hogy bezárnák a Puskás Arénát, az állam magára hagyná a sportágat, a tehetséges gyerekek hátat fordítanának a focinak, a szurkolók ismét a játékosok gyalázásával vezetnék le frusztrációjukat. A hitünk roppant meg: hát mikor, ha most sem?
Természetesen tisztázni kell Marco Rossi jövőjét, vajon ő és az MLSZ is akarja-e, hogy kitöltse a 2030-ig szóló szerződését. Ám messze nem csupán az a kérdés, maradjon-e hivatalában a szövetségi kapitány. Schäfer András Lisszabonban betegen vállalta a játékot, kockáztatva a klubja, a munkaadója heves rosszallását, Szoboszlait a Liverpool egyetlen veresége sem viselte meg úgy, mint a vasárnapi, végre nem külföldi sztárokat fetisizálnak példaképül a gyerekek, a hazai meccsekre néhány perc alatt elkapkodják az összes jegyet, ha kétszázezren férnének be, talán akkor is szűkös lenne a Puskás Aréna.
A futball több mint játék. A válogatott a nemzeti egység első számú szimbólumává emelkedett. Ebből kell kiindulni. Tilos megfutamodni. Nincs más választás: újra neki kell vágni. Törhetetlen hittel és megacélozott kudarctűréssel.
