Kína is elengedte a kézilabdát, 2021-ben megesett az a szégyen a világ második legnépesebb országával, hogy az utolsó helyen végzett a világbajnokságon. Nem kell hosszasan keresni az okát, hogy Kína miért nem erőlteti a kézilabdát: a kosárlabdát és – még inkább – a röplabdát preferálja. Miként megannyi ország szerte a világon. Nyilván azért, mert e két teremsportág szabadtéri változata, a strandröplabda, valamint a streetball, újabban a 3×3-as kosárlabda is roppant népszerű, továbbá minimális infrastruktúrát igényel, a kézilabda viszont egyértelműen teremsport, a strandkézilabda már az alapvető szabályait tekintve is szinte másik sportág.

Három üde színfolt: Japán, Irán és a Feröer-szigetek

Azért a kézilabda sikert is elkönyvelhet az elmúlt évtizedben. Japán az egyik példa, a szigetország egyre jobban kezd rákapni a kézilabdára. Magyarországon is játszanak japánok, közülük talán a Kisvárdán és Szombathelyen is megfordult, tavaly hazatért Nacumi Akijama a legismertebb.

Irán a másik. Igen, az az Irán, amelyet a magyar válogatott is bucira vert , és amelynek játékát Golovin Vlagyimir, a mieink szövetségi kapitánya gyermekinek nevezte. Egyelőre természetesen nem is Irán játékereje a lényeg, hanem az, hogy immár a kilencvenmilliós iszlám országban is sportolhatnak nők. Az iráni játékosoknak persze meg kell felelniük a vallási előírásoknak, de ha a „mackóalsó” és a hidzsáb viselése nekik és az ellenfeleiknek is elfogadható, akkor miért is ne? 

Az iráni női kézilabda-válogatott szép példája annak, hogy a szekuláris nyugati világ és az iszlám között nem csak egyre mélyül a szakadék, a sportnak köszönhetően közelednek is egymáshoz. Csupán érdekességként: a vb-n szereplő másik két muszlim – igaz, nem síita, hanem szunnita – ország, Egyiptom és Tunézia játékosai zömében európai, nyugati szerelést viselnek, de közöttük is akadnak kivételek. Immár az iszlámban is egyre szabadabb a választás: ki hogyan gondolja. A kézilabdának amúgy – miként az a férfiaknál már tetten érhető – éppen a muszlim országok jelenthetnek potenciális kitörési pontot.

A Feröer szigetek a harmadik. Nem hibbantam meg, pontosan tudom, hogy a Norvégia és Izland között durván félúton, az Atlanti-­óceán ölelésében fekvő szigetcsoport Európához tartozik (ráadásul korlátozott szuverenitással, bár széles önkormányzati jogokkal, de csakúgy, mint Grönland, Dánia része). Ám ha még mindig huszonnégy csapat alkotná a mezőnyt, és Európának tizenöt hely jutna, mint még 2019-ben, akkor a Feröer szigetek valószínűleg idén is lemarad a tornáról. Az északi válogatott most, a német–holland közös rendezésű vb-n debütál, s az eddigi legnagyobb meglepetést aratta a 2019-ben még vb-ezüstérmes Spanyolország elleni győzelemmel.

A Feröer szigetek sokadszorra mutat példát a sportéletben. Meg úgy különben is. Minden tiszteletem az ott élőké. S még inkább az ősei­ké. Valószínűleg ugyanaz vezérelte az első telepeseket – akik amúgy szerzetesek voltak – a zord éghajlatú szigetekre, ahol a mai fogalmaink szerinti civilizáció előtt csak a juhtenyésztés és a halászat biztosított megélhetést, mint manapság a turistákat: a világ zajától elzárt béke és nyugalom. Azt talán még fél évszázada sem sejtette senki, hogy ez a különleges miliő még miféle tevékenységnek ideális táptalaja. A sportnak, azon belül is a kézilabdának. Miként a Feröer szigetek sportéletét részletesen bemutató írásunkban utaltunk rá, a szigeteken a sportcsarnokok a nap huszonnégy órájában és mindenkinek, kicsiknek, nagyoknak, tehetségeseknek, kevésbé ügyeseknek egyformán örökké nyitva vannak. 

A magyar válogatottól megalapozott az elvárás a kézilabda-vb-n

Hasonló a képlet, mint Izlandon, csak itt a sportot nem az alkohol és a drog elleni harchoz, hanem önmagáért, a benne rejlő szépségért karolták fel. A Feröer szigeteknek kevesebb a lakosa – ötvennégyezer –, mint amennyi nálunk az igazolt játékosok száma, a kicsi ország mégis már nem pusztán üde színfolt, több annál: tényező a kézilabdában.

A legjobb nyolc között aztán a papírforma szerint Franciaország vagy Hollandia következhet, egyik sem könnyű ellenfél, de azért nem Norvégia.

Meglepő, hogy Norvégiában, Németországban és Hollandiában ezt nem tudják vagy nem akarják végiggondolni. A sportág első számú hatalmánál Magyarországról teljesen megfeledkeznek az esélyeseket számbavéve, a két rendező pedig a hetedik helyre várja a mienket.

A norvég elemzést mégis hiba lenne figyelmen kívül hagyni. A skandinávok ugyanis óvatosan kongatják a vészharangot: miközben a férfiszakág egyre erősödik, a női gyengül, csökken az erős klubok száma, egyre kevesebb európai országban veszik igazán komolyan a női kézilabdát. 

Másfelől a sportágnak nyitni kell a világra. Jövő nyáron, a labdarúgó-világbajnokság után sportágot népszerűsítő exkluzív tornát rendeznek a tengerentúlon. A szokásos amerikai recept jegyében: az olimpia előtt megpróbálnak életet lehelni az ott lényegében ismeretlen sportágakba. Megelőlegezhetjük: kudarcra ítélt próbálkozás. Az amerikai tervek komolyságáról sokkal inkább a tavalyi férfi-vb árulkodik. Újsághirdetésben toboroztak játékosokat, így került be a keretbe három magyar is, majd a tornáról a játékosoknak a saját pénzükből kellett hazautazniuk. Nem csoda, hogy az amerikaiak szövetségi kapitánya, a svéd válogatottal Európa-bajnok és olimpiai ezüstérmes Robert Hedin bedobta a törülközőt.

A kézilabdának sokkal inkább a régi fogalmaink szerinti harmadik világban kell hódítani. Ahol akár a hideg, akár a meleg elől szívesen menekülnek terembe az emberek.