Nem árt tehát rögzíteni, hogy ma csak azért beszélhetünk „világról”, mert a Nyugat brutális erőszakkal „összenyitotta” az addig egymás létezéséről se tudó nagykultúrákat kizárólag azért, hogy alávesse és kifossza őket. Amikor tehát az ezt követő időszak „világáról” beszélünk, akkor fontos rögzíteni, hogy itt a „nagyhatalmak” globális háborúit említeni azt jelenti, hogy a Nyugaton belüli riválisok háborúiról van szó, hiszen a Nyugat maga a világ, mert ami a Nyugaton kívül esik, az csak letermelhető erőforrásmező, ahol nincs már addigra egyetlen említésre méltó hatalom sem, hisz maga az expanzív Nyugat rombolta le potenciális „nagyhatalom” mivoltukat (India, Kína, azték és inka birodalom stb.)

Az időrendi sorrendben egymást követő Nyugaton belüli világbirodalmak (portugálok, spanyolok, hollandok, franciák, angolok) valójában permanens „világháborút” vívtak egymással a fő hatalomért, mert aki ezt a pozíciót megszerezte, az volt a világ ura. Már legalábbis egy évszázadon át, mert ennél tovább egyik se bírta. Legfeljebb ideiglenes fegyverszünetek voltak a folyamatos háborúzás mindent uraló véres iszonyatai során.

Amikor tehát ma azt a kérdést teszi fel a Foreign Affairs szerzője, hogy miként lehetett az elmúlt nyolcvan év másfél évezed óta a leghosszabb békeidőszak, és most miért látszik véget érni e kivételesen hosszú békeidő, akkor először is azt kell rögzíteni, hogy ennek az egyik oka az, hogy a Nyugat hosszú időn át letarolt mindent, ami a „nem Nyugat” volt, lehetetett volna. Most azonban ez a konfúzus „nem Nyugat” (ahogy egy szerző fogalmazott, a nyugati filozófia eddig megvetett „híg mosléka”) a Nyugat fegyverivel fordul a Nyugat ellen, és úgy néz ki, nem teljesen eredménytelenül.

Ez különösen Kína esetében mutatkozik meg drámai módon, mert az Európa–Oroszország–Kína, aztán most az amerikai birodalom színeváltozása nyomán készülő Amerika–Oroszország–Kína, sőt az ezzel most szembeforduló Európa–Kína–Amerika „háromtest”-világbirodalom egyetlen „konstans” tagja a megkerülhetetlen Kína.

A Foreign Affairs cikk lényegi következtetése tehát az, hogy a példátlanul hosszú ideje fennálló békeidő két ok miatt omolhat most össze. Az egyik, hogy először jelenik meg Kína „személyében” szupernyugatosított „nem nyugati” világhatalom, és ez egyelőre kezelhetetlen a belső háborúk kezelésére „szakosodott” Nyugat számára. A másik ezzel szorosan összefüggő kérdés a globális technobirodalom exponenciális gyorsasággal felépülő és önmaga komplexitásnövekedését ellenőrzése alatt tartani már képtelen komplexum létrejötte. És vezet minket vissza Einstein jóslatához.

Az elmúlt nyolcvan év viszonylagos „békéjét” technoevolúciós értelemben az atomfegyverek megjelenése adta. Ezt a paradoxont egy betűszó fejezi ki a legpontosabban, ez a MAD. Az önmagában is értelmes szó egy akroníma, melynek jelentése téboly, őrület. Ám a rövidítés mögött a Mutually Assured Destruction szavak rejtőznek, ami azt jelenti, hogy egymás kölcsönös megsemmisíthetősége. A fogalom a hatvanas ével elején született, amikor a két szuperhatalom belátta, hogy nem bír egymással, és ezért „Egyezzünk ki döntetlenben!” felkiáltással létrehozta a világ stabilitásának máig fennálló rendszerét. Ám a most megjelenő destruktív háromtest birodalmi kísérlet Oroszország legyőzésével és kiiktatásával véli elképzelhetőnek az Európa, Kína, Amerika komplexum létrehozását. És ez lehet nyolcvan év béke után a harmadik világháború előidézésével a kőbaltával vívandó negyedik világháború előkészítésének első fázisa.

A szerző közgazdász