John Lennon harminc éve nincs köztünk

Ez az év megemlékezések egész sorát hozta a Beatles-rajongóknak szerte a világon, amibe öröm és bánat egyaránt vegyült. Az idén emlékeztünk John Lennon születésének hetvenedik, halálának harmincadik évfordulójára, ugyanakkor arra is, hogy ötven éve alakult meg a Beatles, hogy egy évtizeddel később búcsút mondjanak egymásnak. Az azóta eltelt negyven év alatt a rock and roll műfaja drasztikus változásokon ment keresztül technikailag és tartalmilag egyaránt, de egy dolog nem változott: a Beatles még mindig az örök mércét jelenti minden valamire való zenész számára, és hatása, az úgynevezett beatlemánia, túllépve a zene világát, ma már a nyugati civilizáció kultúrtörténetében is tetten érhető. Az EMI lemezkiadó cég 1985-ben készült becslése szerint egymilliárd (!) darab hanglemezt adtak el világszerte.
Amikor még 1963-ban, a Beatles saját hangszerelésében eljátszotta a Henger Beethoven felett (Roll over Beethoven) című dalt, a konzervatív világ a fejéhez kapott és elszörnyülködött azon, hogy ezek a liverpooli fiúk nem tudják, hol a határ, és végtelen becsvágyukban Beethovenhez merik magukat hasonlítani. Azt senki sem gondolhatta akkor, hogy Lennon később még ezt is überelni fogja azzal az elhíresült kijelentésével, hogy ő, mármint a Beatles, még Jézusnál is népszerűbb. (Visszatérve a fent említett dalra, a beavatottak persze tudták, hogy a Beatlesnek vajmi kevés köze volt a Henger Beethoven feletthez, lévén a dal egy ősrégi Chuck Berry-szerzemény, de ez már egy másik történet.)
Azonban a gondolat makacsul visszatért, hogy vajon lehetséges-e ugyanazzal a mércével mérni Beethovent és Lennont (és a Beatlest). Zeneszociológiai szempontból mindenképpen. A zeneszociológia a tudásszociológia egyik alfaja, ahol a zene mint egy tudásforma jelenítődik meg. Ebből a szemszögből nézve ez a módszertan nem tesz – és nem is tehet – különbséget az úgynevezett könnyű és komoly zene között, hanem ennek a tudásnak a léthez való kötöttségét vizsgálja, pontosabban azt, hogy hogyan hatnak a zene egyes alkotóelemei a társadalmi tudat formálásában. Beethoven esetében elmondható, hogy zenéje egy új társadalmi osztály eljövetelét, a polgárságét volt hivatva prognosztizálni, és egyfajta egyetemességet is sugallt. Így válhatott kétszáz évvel később az Örömóda az Európai Unió himnuszává. John Lennonnak az Imagine című himnikus alkotása, ha utópisztikusan is, de szintén az egyetemességet kívánja megjeleníteni. Benne is ott van a vágy a világbékére, az emberi felemelkedésre és a boldogságra.
A XX. század második felében Angliában is kialakult az a társadalmi hierarchia, amely csak a kivételezetteknek garantálta az előrejutást, és az alacsonyabb osztályból származóknak nagyon meg kellett szenvedniük azért, hogy feljebb jussanak a ranglétrán. Erről a küzdelemről szól A Working Class Hero (A munkásosztály hőse) című dal, amely Lennon munkásságának talán legradikálisabb szerzeménye, s amely az angol iskolákban eluralkodó könyörtelen kasztrendszerről szól. „Ők gyűlölnek, ha okos vagy és lenéznek, ha nem” – énekli Lennon, akinek a felmenői azért nem a walesi szénbányákban tengették napjaikat. Apja, Alf (később Freddie) Lennon kalandos életében sok mindent kipróbált, de legjobban a hajópincérség ment neki, míg imádott és korai halált halt édesanyja alkalmi hivatali munkákból élt. Ahogy azonban Jean-Paul Sartre egyszer oly találóan megjegyezte, hogy a forradalmárokat a kispolgárság adja, Lennon esetében ez is megbocsátható.
1966-ban, röviddel második amerikai koncertjük előtt hangzott el Lennon szájából a már idézett ominózus mondat. Akkor még senki sem tudhatta, hogy ez a vég kezdetét jelentette a Beatles számára. Utolsó koncertjüket 1966 szeptemberében, San Franciscóban tartották, a Beatles ezután nem lépett fel többé ebben a felállásban. Hosszú távon ez azt jelentette, hogy megkezdődött az együttes lassú eróziója, mert nincs az a rockbanda, amely koncertek nélkül is képes világsikereket elérni. Az, hogy a Beatlesnek ez csaknem négy éven keresztül mégis sikerült, csak kivételes zenei zsenialitásuknak tudható be. 1970-ben azután végképp felbomlott az együttes, és a banda tagjai a saját útjukat járták. Lennon új feleségével, Yoko Onóval Amerikába költözött, és New Yorkban telepedett le, ahol hosszú ideig csak gyermekneveléssel foglalkozott. 1980-ban, röviddel halála előtt megjelent hetedik, egyben élete utolsó stúdiólemeze, a Double Fantasy, amely vegyes reakciókat váltott ki a kritikusok körében, ám a publikum lelkesen reagált rá (hárommillió eladott lemez csak Amerikában). Lennon úgy érezte, alkotóereje visszatért.
1980. december 8-án, életének utolsó napján a délutánt ismét stúdióban töltötte. Nyolcadik albumán, egy új szerzeményen dolgozott, a Walking on Thin Ice-on (Vékony jégen sétálva). Amikor végzett, felesége kérte, hogy vacsorázzanak egy közeli étteremben, de Lennon haza akart menni, hogy kisfiát lássa, mielőtt elalszik. Enyhe decemberi este volt, és a limuzin nem hajtott be a belső udvarba, hanem megállt a Dakota-épület főbejárata előtt. Amikor Lennon kiszállt, egy fiatal férfi lépett mellé, fegyvert rántott, és öt lövéssel végzett a zenészszel. Hiába szállították kórházba másodperceken belül, már késő volt. John Lennont New York-i időszámítás szerint este 11 óra 7 perckor halottnak nyilvánították. A merénylő, Mark David Chapman egy texasi születésű ámokfutó, és nem mellesleg nagy-Beatles rajongó, életfogytiglani börtönbüntetést kapott, de az amerikai jogrendszer visszásságainak köszönhetően az állami börtön helyett egy szigorított pszichiáteri intézetben tengeti napjait szabadulásra várva.
Azt beszélik, hogy napokkal Lennon halála után macskái még ott ültek a konyhaajtó előtt, a Dakota-épület 72. számú lakásában, gazdájukra várva.

A szerző politológus