Kígyó a cukros tálban

Szűkölködő szellemi életünkben valóságnak többnyire csak azt tekintjük, ami a politikai életben történik velünk. Pedig ez csak árnyképe a valóságnak.

Attól a bibliai pillanattól kezdve, hogy Ádám és Éva, Isten tilalma ellenére, beleharapott az almába és emiatt kiűzetett a paradicsomból, két ördög dulakodik folyton bennünk. Az egyik azt bizonygatja, hogy a tilalom megszegése óta állandóan kövekben botlunk el, gödrökbe pottyanunk, s a másik pedig azon rágódik: mi lett volna, ha ősszüleink nem harapnak bele az almába. Meggyőződésem, hogy ez a megoldhatatlan gond szülte meg bennünk a vallások és a filozófiák sokféle változatát.

A mai bűnök általában belemosódnak az érdekességek közé. Hétfőn néhány pillanatig még meghökkenünk tőlük, de keddre már nevetünk rajtuk. Egyszóval a bűn nemigen állít meg minket életünk zajlása közben.

A közép-európai demokráciák – a szocializmus szörnyű főpróbái után is – szentté avatták a népszavazásokat. Szentté, de gépiessé is! Aggodalom nélkül bízták rá magukat a többség erejére és lendületére. Emlékezetüket épp arra a bölcsességre bízták rá, amelyet szigorú költőnk: Berzsenyi Dániel fogalmazott meg a Magyarokhoz című versében: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Már szabadok volnánk mi is teljesen?

A valóság azért jelenik meg magától értetődően, azaz: természetesen, a versben, hogy a költő tökéletes átéléssel szakadhasson el tőle. Ennek a csodának legnagyobb varázslója József Attila volt. Idézzük fel A Dunánál versének néhány sorát.
A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam sorsomba merülten, /
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. / Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét.

Korunkban túl sok sikeres embert ismerhetünk meg. Férfit és nőt egyaránt. Televíziók, újságok, rádiók foglalkoznak velük naponta nagyvilágszerte. Vannak köztük igazi lángelmék: tudósok, művészek, történelmet alakító személyiségek, de természetesen akadnak léggömbemberek is. Milyen különös, hogy Jézus Krisztus igazán csak a halálával lett „sikeres” személyiség, s nem az életével. Ha nem a keresztfán fejezi be az életét, úgy is befolyásolhatná most is az életünket?

Az igazi gondolat az, amelyet az egész testemmel gondolok. Nemcsak az agyammal, de a gyomrommal, a lábammal, a kezemmel, a zsigereimmel is. Ehhez pedig kevés a száraz elvonatkoztatottság – láttatni és érzékeltetni is kell a dolgokat. Mondjuk: valaki végighallgat egy visszataszító jelenetet, amelyet nem tud lenyelni viszolygás nélkül. Fúj egyet, megcsóválja a fejét, és csak anynyit mond: Barátom, olyan borzongató volt a jeleneted, mintha egy kígyót láttam volna beletekergőzni a cukros tálba.

A szabadság ellentéte közhely. Leszűkített, elkoptatott szólam. Te jóságos Isten, mennyi közhely salátáját kellett megemésztenünk fél évszázad alatt!

Az értelmiségieket gyakran saját szónokiasságuk és csapongó műveltségük is becsaphatja. Előfordul, hogy a sok „tudás” megzavarhatja a cél elérését. Ha például egy vers tele van jobbnál jobb hasonlattal, a végén olyan lesz, mint egy százhúsz kilós szép nő. Az elszabadult tudás egyenlő a butasággal.

Ha Kosztolányi Dezsőt a világirodalomban szeretnénk belehelyezni, szerintem olyan rangja lehetne, mint a világ festészetében Renoirnak.

A középkori kolostorokban olyan nagy kincs volt egy-egy könyv, hogy lánccal kötötték oda a helyére. Ma pedig egyre többen azt bizonygatják, hogy vége a könyvek világának, vége a könyvesboltok izgató légkörének, mert a rádiók, a televíziók előbb-utóbb elsivárosítják őket.
Lehet, hogy rövidesen kevesebb könyvvel tudjuk gazdagítani életünket, mint eddig, de könyvek nélkül már képtelen lenne élni az ember. A könyv belső világunk hihetetlenül gazdag naplója.

A hazugsággal és a csalásokkal szemben nincs más ereje az embernek, mint az erkölcsi erő. Ezt sem a háborúk, sem a földrengések nem tudják megsemmisíteni. Borzasztó erejük lehet a tengereknek, a vulkánoknak, az atombombáknak, az emberi ész sok-sok találmányának, de az erkölcsi erő felette áll minden testi és gépi erőnek. Azt is mondhatnám, hogy ez az isteni bennünk.

Nincs senki, aki nemzeti kultúránkról, műveltségünkről gondoskodni akarna és tudna. Magunknak kell védenünk és gyarapítanunk. Gazdasági életünk mozgalmassága másokat is érdekel, tudhatnak is róla sokat, de műveltségünk mélységeit még százszemű lények se ismerhetnék meg. Nem ártana tudatosítanunk ezt a világon élő minden magyarban.

A műveltség jó körökben örömet és bizalmat ébreszt, rossz körökben bizalmatlanságot. Ezt a tüskés megjegyzést tapasztalataimból bontottam ki.

Felejthetetlen párbeszéd. Albert Camus ír arról, hogy amikor 1793-ban XVI. Lajost vitték a vérpadra, a király üzenni szeretett volna a királynénak. A kísérő őr – gondolkodás nélkül – így válaszolt: „Nem azért vagyok itt, hogy a megbízását teljesítsem, hanem azért, hogy a vérpadra kísérjem.” Ez a mondat még az 1789-es nagy történelmi fordulatnak a mondata. A francia forradalomé.

Milyen különös törvényszerűség, hogy a harmincéves háborúk nem jutnak eszünkbe, de Holbein rajzai igen, és Brueghel festményei szintén. Milyen tanulságot véshet az idő a homlokunkra? Valami affélét, hogy csak az a nép marad fenn a történelemben, amelyik kultúrát is tudott teremteni.

Egyre inkább érzem, hogy a képzettársítások irama ugyanúgy felgyorsult a nyelvünkben is, mint a betonúton rohanó autóké vagy a repülőké. Vajon mire utalhat ez, főként a művészetben? Szerintem arra, hogy megpróbáljuk túlhaladni a lehetségest.

Nézzük a gondolkodás divatját is. Volt idő, amikor nagyobb hitele volt annak, hogy olvastam, mint annak, hogy hallottam. Újabban annak lett meggyőzőbb hitele, hogy láttam. Remélem, azt is megérhetjük, hogy leggyorsabban az siklik majd nyelvünkre: gondoltam!

Kölcsey Ferenc Himnusza a magyarság lírai mitológiája. Minden sora történelmi és mélylélektani kulcsszó.

Nemrég egy amerikai költő is arról beszélt elégikusan, hogy a költészet ma már olyan jelenség, mint az alkonyati bokrok közé leszálló fácán. Szárnytollai a lemenő nap fényében utoljára még megvillannak, azután kialszanak. Más szóval: megsemmisíti őket a sötétség.
A hasonlat megrendítő, de még inkább az lett volna, ha fácán helyett a kipusztított indiánokról beszél. A tolldíszeiről megcsodált népről, amely maga volt a megtestesült költészet.

Még valamit a fentiekről! Valamit, amely egészen együgyű, de cáfolhatatlan. A beszélni kezdő gyermekecskék semmit se tudnak a költészetről, de a versre rögtön odafigyelnek:
Pál, Kata, Péter, jó reggelt / Már odakünn a nap felkelt. / Szól a kakasunk, az a nagy tarajú, / Gyere ki a rétre, kukurikú!
Hinta, palinta, / Karácsonyi Katica, / Gijszi, gajsza, / Molnár gazda, / Ki a lábát fogta, / Az a keresztapja,
Zsupp!
Talán nem szakad le az ég, ha tiszta lélekkel ideírok egy megcáfolhatatlan képtelenséget. A magyar nemzeti költészet csírái felismerhetőbben jelentek meg a gyermekeknek szóló népköltészeti sorokban, mint a latinul verselő magyar költők nehézkes írásaiban:
Gólya, gólya gilice, / mitől véres a lábad? / Török gyerek megvágta, / magyar gyerek gyógyítja, / síppal, dobbal, / nádi hegedűvel.

A szerző író