Köznapló

November 19., péntek
Nem tudom, féljek-e vagy kacagjak. Halála után két és fél évvel anyám értesítést kapott az Elműtől. Az állt benne, hogy a cégnél 1, azaz egy forint tartozása van. A borítékon az én nevem szerepelt, eszerint rám ruházták a hátralékot.
A hivatalokban működő tehetetlenségi erő. Sok képtelen történet melegágya ez, s nélküle alighanem Kafka életműve is másként alakul. Azt hittem, mindez elmúlt, ködbe veszett, lehetetlen, hogy a szele elérjen, meglebbentse függönyömet.
És ma mégis…
Megborzongatott a küldemény. Elképzeltem, mi lesz, mikor odamegyek. Egyik szobából a másikba küldenek, majd egy folyosóra, a folyosóról le valami pincébe, ahol az elhaltak adatait tárolják. Becsapódik egy rácsos ajtó, és rádöbbenek, hogy rajtam kívül senki sincs a pincében: elnyelt a hivatal labirintusa. Helyzetem, akárcsak K.-é, a földmérőé A kastélyban, egyre szorongatóbb.
Huszonévesen olvastam Kafkát. Novellája, Az átváltozás sokkolt, A per elkeserített, és bár íróját csodáltam, ahhoz, hogy szerethessem, Prágája nekem nyomasztóan szűk volt. Ráadásul a fülembe cseng azóta is, amit Max Brodnak mondott: „Én zsákutca vagyok.” Folytathatatlan.
Ő maga és művészete valóban az, de amire rámutatott, nem szűnt meg. Sorsunkat ma is a hivatalok ajtói mögött döntik el, tán még inkább, mint akkor. Kafka felismerte, hogy az elé kerülő akták felelőssé teszik, s hogy az asztal, amely mögött ül, valójában boncasztal. Elolvassa a beadványt, s megtudja, hol és miért jutott kátyúba a kérelmező élete. Mint ahogy ma egy könyvelő is tisztában van azzal, mire és mennyit költött ügyfele az előző hónapban. Az adóhivatal termeiben lélektelen számítógépek előtt döntik el, helyesen gazdálkodik-e az ember, egy másik helyen telefonbeszélgetéseinket értékelik, mert lehallgatják őket. Nyilvántartják, milyen gyógyszert szedünk emésztési panaszainkra, és rendben van-e a vesénk, a vérnyomásunk.
Nem menekülhetünk, csak ha elfutunk mondjuk a Kaukázus hegyei közé, és beállunk a helyi törzsek egyikébe. Ha viszont maradunk, rendeznünk kell számláink egyenlegét, s jaj nekünk, ha elfelejtjük.
Nem mondhatjuk, hogy madárdalt hallgattunk a kert végében, azt sem, hogy új könyvön dolgoztunk, vagy elmentünk megnézni a Tádzs Mahalt. Nincs, ami felmentést adna. A halál sem – anyám már régen nem él.
Amikor belépek egy hivatalba, óhatatlanul Kafka jut eszembe. Hogy köztük ül ő is. Nem az a prágai fiatalember – egy másik. Egy mai. Talán a testvére. Rokona. Utóda. Nyúl, és elveszi az egyforintos számlát, majd rám tekintve megkérdezi: siet? Ne tegye. Álmunk megvalósításának egyetlen alapja a türelem.
Ezek Kafka szavai. Janouchhoz szólt így, az ifjú prágai írójelölthöz. Az ő könyvében találtam, aláhúztam, ezért emlékszem rá.
Számla egyetlen forintról…
Ó, mi mindent kicsihol az ember lelkéből!

November 20., szombat
Láthatóan összezavarodtak a balliberális közélet prominensei. Mióta az októberi választásokkal utolsó reményeik is elszálltak, olyan mondatokat vetnek papírra, ami kétségbe vonja józan eszüket, sőt hozzáértésüket is, pedig a szakmával tisztában vannak. (Olyannyira, hogy úgy tartják, csak ők értenek hozzá, senki más…)
Ami rájuk hozta a bajt, egy felismerés: hogy nincs örök nyár. Botormód azt hitték, ők mentesek a törvény alól, miszerint az egyedüli állandóság a változás. Nem akarják tudomásul venni, hogy most nem övék a labdatér. E helyzet ellen a leghangosabban Bolgár György ágál. A proletárdiktatúra hű szószólója, megbízható, alkalmas New York-i tudósítónak, ám a rendszerváltás után köpönyeget fordít, azóta ő a demokrácia legnagyobb védelmezője. Azt írja a Népszavában, hogy nálunk április óta „önkényuralom” van… Azt mondanám rá, ha csupán messziről nézném: milyen vicces pasas! Régi lemezét rakta föl, 1998-ból való, hallhattuk akkoriban eleget. Hangja fals, recseg, lejárt lemez, már senki sem figyel rá.
A másik lemezlovas a finom, kulturált Várkonyi Tibor. Pétain marsallt a Le Monde nyomán idézi (mint a francia Horthyt): ő is sokat használta a „nemzeti forradalom” kifejezést. És már kész is a kreált képlet: hasonlót mondott Orbán, ő sem különb hát Hitler francia cimborájánál, Pétainnél.
Remek… Főleg annak tükrében, hogy Várkonyi biztos székben ült már a Szabad Népnél a Rákosi-korszakban, senki nem kárhoztatta ezért Kádár idejében, a rendszerváltásba sem rendült bele. Erre mondják, hogy lám, egy keljfeljancsi.
Ilyen urak kérik számon rajtunk a demokráciát. Ahogy a „szocializmus” normáiról is ők tájékoztatták az olvasót, a hallgatót. És nem ég ki a szemük!
Pedig hálásnak kellene lenniük. Szemben a varsói, a prágai, a berlini vagy a bukaresti gyakorlattal, nem ebrudalták ki őket. Ott logikus volt. És itt is fölsejlett, hogy el kell köszönniük. Egy régi Népszabadság-os szerkesztő elmondta: sokan kiürítették 1990-ben az íróasztalukat, és várták, mikor szólnak, hogy eddig tartott – nincs tovább. De minthogy senki sem szólt, visszapakoltak és folytatták.
Bolgár György, Várkonyi Tibor és a többi régi harcos helyében én pár hét múlva – halálának évfordulóján – kimennék a Kerepesi úti temetőbe, és szép csokrot tennék Antall József sírjára. Hisz neki köszönhetik, hogy itt lehetnek és „demokratázhatnak”.
De hát, mint tudjuk, nagy embereknek nagyok a tévedéseik.
Ez természetesen nem Bolgárékra vonatkozik…
És míg el nem felejtem: a forrásmunkákat ezúton köszönöm a Népszava szerkesztőségének. Hitelesebbeket nem is kívánhattam volna.

November 22., hétfő
Levelet kaptunk a UPC-től. Eddig csak számlákkal éreztette az amerikai cég, hogy figyel ránk, rögtön gondoltuk, másról lehet szó. És valóban. A levél arról értesít, hogy fejlődik a cég, s ez a fejlődés minket is oltalmába vesz, ha fordítunk egyet az antennán. Konstatáltuk is, ez a bizalom jele, nyilván jól viseltük magunkat. Élnénk a bizalommal, ha tudnánk, merre, hány fokos szögben, a Nap felé, a Hold felé, egyáltalán miként?
Megeresztettünk egy telefont a UPC-központba, az illetékes vette fel – hurrá. Jókedvünk nem tartott sokáig. A hölgy megrovóan közölte, hogy próbáltak minket megkeresni, de nem találtak, az antennaállítást ezért hagyták ránk.
Miután kiderült, hogy az előadott történet több sebből vérzik, mondhatni, a fele sem igaz, a világcég megenyhült, és kiküldte hozzánk Dongó urat. A rokonszenves technikus szakszerűen elforgatta az antennát, majd – távollétemben – aláíratott egy hűségnyilatkozatot a feleségemmel, és nekünk végünk volt.
Téved, aki azt hiszi, hogy ok nélkül festem sötétre az eget. Amennyiben nézni is próbáljuk a tévét, a helyzet reménytelen.
Dongó úr távozása után bekapcsoltuk a masinát, hadd lássuk a fejlődést. Rögtön kiderült, hogy a korábban kiiktatott 3sat után elszállt az egyetlen megmaradt kultúrcsatorna, a francia és német nyelvű Arte is. Helyette ettől kezdve a chisinaui tévé esztrádműsora kéri a figyelmünket. És ZDF sincs többé (kiiktattak minden más német nyelvű csatornát), az esti hírműsornak tehát annyi. Helyette egy szlovák adó szőke, nagy mellű hajadonja működtet (kártyával hitelesített) nyilvános jósdát.
Summa summarum, a UPC technikusának értő mozdulata képernyőnket átköltöztette Európa egykorvolt szocialista peremvidékére. Mostantól ez a mi horizontunk. Izgalmas lesz a hazafias lelkületű szlovák Patriot Tv műsora; részesülhetünk a román Lagzi Lajcsi mulatós rockjából a Kanal D-n – de jobb, ha összesítem a részeredményeket: 10 román, 9 cseh és szlovák, ezenkívül több orosz, ukrán, bolgár nyelvű csatornával lepett meg minket a UPC. Masírozhatunk az általa kijelölt fejlődés – határokat nem ismerő – útján.
De nem oda Buda!
Amint befejezem az írást, folytatom a norvég nyelvleckéket. Valószínűleg elkerülte a cég figyelmét, hogy fogható egy csatorna az enyhet adó Golf-áramlat mellől, s azzal a reménnyel fekszem és kelek, hogy onnan talán érdekesebb híreket látok-hallok majd, mint Ploiesti-ből.

November 24., szerda
Értem én, hogy hetek óta Martin Munkacsi (vagy, hiszen itthon vagyunk: Munkácsi Márton) a fő téma fotós körökben. A várban láthatók a képei, és ország-világ előtt bizonyítják, milyen sokra vitte Amerikában.
Lehetek őszinte? Ha valaki a Duna–Tisza táján viszi valamire, annak az érvényesülés odakinn gyerekjáték. Úgyhogy maradjunk annyiban, itthon sokkal nagyobb kunszt a karrier.
Mindezt azért bocsátom előre, mert volt szerencsém nagybátyámtól, aki postaigazgatóként működött, megörökölni néhány kötetet a Pesti Napló képes mellékleteiből. Tele vannak Munkácsi képeivel, és állítom, jobbak, mint a kintiek. Nálunk minden szakíró bizonygatja, hogy ő adott új irányt a divatfényképezésnek, lencsevégre kapta Marlene Dietrichet, Katherine Hepburnt, Jane Harlow-t, Leni Riefenstahlt (őt meztelenül is, s köztük a fotózáson kívül is történt egy és más), ám ezeket a képeket azért tartják számon, mert filmcsillagokat mutatnak. Nehezebb feladat, ha valaki civil miliőben képes megmutatni, mit tud. És Munkácsi azt is megmutatta.
Sportképei mai szemmel is kitűnőek, riportfotói pedig szenzációsak. (Ezt a műfajt becsülte a legtöbbre.) A csikkszedőnek csupán a kezét mutatja, Bethlen Istvánt pedig cigarettával a szájában, mikor a Parlamentnél kilép kocsijából. Jeruzsálemben a siratófalnál fényképezett le két öreg zsidót, a képből árad az irántuk érzett szeretet.
Pestről Berlinbe ment karriert csinálni. Steichen, a legnagyobb amerikai fotós egy magazinban lelt rá Munkácsi egyik képére. Kitépte, elküldte a Vogue kiadójának azzal, hogy erre az emberre figyeljenek. Óriási gázsit ajánlottak neki Amerikából, nem fogadta el. Később öt divatfotót készített egy másik lapnak – a képekért 5000 pengőt kapott. Attól fogva lett sztár.
Nem ismert lehetetlent.
Kemal pasa lányának esküvői vacsorája zártkörű volt 1929-ben. Fotós vagy újságíró nem tehette be a lábát. Munkácsi is abban a szállodában lakott, ahol az esküvői vendégek ünnepeltek. Ott volt a magyar követ, őt ismerte, segítségével sikerült bejutnia. A pincért még délután arra kérte, dugja el a fényképezőgépét. Az est fénypontja az volt, amikor Kemal a lányával táncolt, a vendégek körben állva nézték. Munkácsi váratlanul a körbe lépett, és lefényképezte őket. A detektívek azt hitték, engedélye van, ám mire a nyomába eredtek, már messze járt. Azonnal elhagyta az országot, oda egyébként soha többé nem tehette be a lábát. De a képet elkészítette, mivel ez a riporter kötelessége.