(mikor van önkény )

Én nem tudom, hogy a távoli múltra való emlékezés segít-e bennünket eligazodni a jelenben. A jelen egyik sarkalatos pontja az, hogy az MSZP és szövődményei azzal rémisztgetnek bennünket: a Fidesz egyed- és önkényuralomra tör. Egy múltbeli, elvontnak látszó példával élve próbálom megvilágítani, milyen apróságokra és furcsaságokra is kiterjedhet az, amit önkénynek nevezünk, s az úgynevezett sajtószabadság valójában mily sérülékeny lehet.
1970 áprilisában, éppen harminckettedik születésnapom estéjén rázni kezdett a hideg, de olyan erővel, hogy a fogam csattogott, mint a kasztanyetta. A roham után csak a lázam megmérésére maradt erőm: 40,6 fokot értem el, ami mindmostanáig egyéni rekordomnak számít. Az orvos – bizonyos Joó Lajos – sokáig elgondolkozva ült az ágyam mellett, majd fogta a telefont és hívta a mentőket. Haladéktalanul a László-kórházba szállítottak, a lakásomat pedig fertőtlenítették. Egy fiatal orvos volt ügyeletben, aki később infektológusként Svájcban csinált karriert. Hatalmas adag tetránt kaptam, s a húszágyas, vérhasgyanús betegekkel zsúfolt kórteremben fogvacogva vártam, mi következik. A lázam lement, harmadnapra viszont kiderült, hogy én vagyok a legfertőzőbb és legbetegebb: szalmonellabaktérium terített le, hozzám képest a dizentériások kicsattantak az egészségtől. Másfél hét múlva – bacilusgazdaként ugyan, de – elhagyhattam a kórházat, s eleve azt a tanulságot vittem magammal: „Bőrért bőrt, de mindent, amije van, az ember odaadja az életéért…” Ez az idézet a Bibliából, Jób könyvéből származik, ami akkoriban nem volt bestseller. Kórházi élményeimet, amelyeknek egyik lényeges eleme a betegek egymáshoz fűződő, szinte „felebaráti” viszonya volt, rövid idővel később egy riportsorozatban írtam meg. Azzal a fiatal orvossal, aki kezelt, baráti viszonyba kerültem, s ha jól emlékszem, kétrészes interjúban faggattam ki a fertőzéses betegségek mibenlétéről és kezeléséről. Merőben szakmai és racionális tájékoztatást adott, a László-kórház viszonyait nem érintettük. Az írásokat, az akkori szokások szerint, el kellett juttatnom az intézmény vezetőjéhez, dr. Román Józsefhez, aki 1955–56-ban egészségügyi miniszter volt a Hegedűs-kormányban olyan minisztertársakkal, mint Apró Antal, Marosán György, Piros László és Gerő Ernő.
A riportsorozat lényegében az emberi esendőségről, szenvedésről, félelemről és együttérzésről szólt, az alcímeket Jób könyvéből választottam. Itt vetem közbe: a kommunistáknak és szövődményeiknek mindig a vallás volt a legnagyobb ellenfelük, ám én Jóbot nem véltem a klerikális reakció ügynökének. A főigazgató azonban, észrevéve írásaimban eme tendenciát, a Magyar Nemzet főszerkesztőjéhez írt levelében kerek perec letiltotta a riportokat, mondván, az általa irányított kórház e téren vallott nézetei ellentétben állnak az enyémmel. A kezelőorvosommal készített interjúra a közlési tilalmat fokozott mértékben terjesztette ki. Főszerkesztőm, Mihályfi Ernő, aki az Elnöki Tanács tagja volt, s aki ennek ellenére Jóbban nem látott osztályellenséget, azt mondta: az interjút – az alany védelmében – hagyjuk ki ugyan, de a többit változatlanul közöljük. Ha Mihályfi nem kedvel annyira engem, s nincs akkora tekintélye, valószínűleg érvényesült volna az igazgató főorvos, kommunista exminiszter pártszerű akarata. Most az interneten keresgélve tudtam meg, hogy Román József még abban az évben (1970-ben) elhunyt. A fiatal osztályos orvos pedig néhány esztendővel később Svájcból kedves levelet írt nekem, „disszidálására” nyilván a fentebb kifejtett korhangulat miatt került sor.
Hogy ez a példa világossá teszi-e, hogy milyen hajszálgyökereken át kapaszkodhat egy rendszerbe az önkény, s miként fertőzi meg a rendszer az embereket, én nem tudom…