Mindent vagy semmit

A soron következő magyar uniós elnökség nem Magyarországról, hanem Európáról szól. Nem. A soron következő magyar uniós elnökség nekünk azért mégiscsak inkább Magyarországról szól. Régi „brüsszelita” hazánkfiai gyakran mesélik, 1990 után egészen remek dolog volt magyarnak lenni a közösség fővárosában. Szinte sztároknak tekintettek minket, akik átvágták a vasfüggönyt (még ha az elrohadt volna úgyis magától, meg különben is, úgy vittek oda egy már régen elbontott darabot, hogy Horn és Mock magyar és osztrák külügyminiszterek a kamerák előtt nekieshessenek a drótvágóval, de a zárójel itt véget ér), nyitottak, Nyugat-orientáltak, alig várják, hogy mindent bejárjon a kapitalizmus szelleme. Több mint egy évtizeden át mi voltunk a térség éllovasai, akik behúzzák magukkal a „jó” Európába a keleti blokkot, akikre rá lehet mutatni, látjátok, kedves lengyel, cseh, szlovák, balti és balkáni barátaink, így kell ezt csinálni. Aztán egyszer csak arra ébredtünk, hogy már semmi nincs úgy, mint régen volt. A sor végére kerültünk, mint a rossz társaságba keveredett egykori éltanuló. Kár szépíteni, Magyarországról, különösen 2006 után, a hazugság, a hamis adatok, a zavargások és persze a gazdasági mélyrepülés jutott eszébe mindenkinek a Schuman téren. (A Vörös teret is mindenki ismeri, jegyezzük hát meg ezt a szép nevet is.) Ez a kiindulási alap, amire az utódoknak építeniük kell. Persze az európai szerkezet szintén recseg-ropog, más népek felelőtlen bankárai, politikusai is rontották hitelét, míg a „stratégiai partnerek”, Kína, Amerika, Oroszországk, csak visszamosolyogtak a következő sarokról.
A tegnap zárult brüsszeli csúcson Magyarország lényegében átvette az Európai Unió soros elnökségét. Belekezdtünk a játékba. A Mindent vagy semmit címűbe. Ahol ha jól szerepelünk, az egekig szárnyalhatunk, fél év múlva besöpörhetjük az elismeréseket, s elmondhatjuk, megcselekedtük, amit megkövetelt Európa. Ha bukunk, akkor végünk. Maradunk azok, akiknek a neve hallatán jó esetben legyintenek, amúgy fel sem emeli senki a fejét.
Orbán Viktor miniszterelnök és a stáb állítja: érzi a felelősség súlyát. És ígérik, bármi áron megmentik az eurót. Mert itt és most ez az első számú feladat. És érdek. A nem euróval fizető országoké is. A bajba kerülő tagállamok megmentésére végső esetben bevethető, hivatalosan most megalapozott hitelkeret üzenet is kifelé: egy-egy beteg nem fertőzheti meg a többieket, vagyis Európa nem értékelődhet le többé néhány kontár miatt.
Az időzítéssel, bármilyen nagy is a feladat, szerencsénk van. A terhek egyenlőbb elosztása (együtt sírunk, együtt nevetünk), a hazardírozás elutasítása, az állami kompetenciák erősítésére vonatkozó kormányzati szándék mind találkozik a tagországok többségének igényeivel. A válság óvatosságra, hosszú távú tervezésre tanított. Vagyis Magyarország végre nemcsak sodródó, másokhoz igazodó „kis ország”, hanem lehetőségeihez mérten odakerült az élbolyba, lámpásgyújtó lett a német–brit–francia igazi óriások árnyékában. A bankadó például megméretett, s jó ötletnek találtatott, ma már tízen felüli azoknak a tagállamoknak a száma, amelyek bevezették. Itt nincs vita a nyugdíj-átalakításról, nem kiabálják, hogy Magyarországon oda a sajtószabadság, s meneküljön minden befektető, amerre lát. Brüsszelben kivárnak, értékelnek, bizakodnak. A tény, hogy Orbán Viktor három napon belül többek között a brit, a német, az olasz és a holland kormányfővel is kétoldalú egyeztetéseket folytathatott, azt jelzi: kíváncsiak ránk.
Tegnap véget ért a csúcs. Ezúttal talán nem követi lejtmenet.