Szekértáborok mindenki ellen

Ahogy olvasónk írta, egy politikának kell eltűnnie, nem egy politikai pártnak. Politikai terveket, ambíciókat, döntéseket, következményeket kritizálunk, még akkor is, ha olykor a politika megjelenítőjére, egy-egy pártra, csoportra vagy személyre hegyezzük ki.

Arra kért egyik kedves olvasónk, Hertelendy László, hogy az MSZP elnökségéhez, még az önkormányzati választások előtt írt levelét segítsek megjelentetni lapunkban. Hasonló esetekben nincs szükség az én közbenjárásomra, hiszen levelezési rovatunkban örömmel adunk helyt olvasóink véleményének. Ám Hertelendy úr írása további elmélkedésre késztet, ezért levelét hadd idézzem felvezetésként a cikkemhez:
„Most, amikor ezeket a sorokat írom, még előtte vagyunk az önkormányzati választásoknak, de mire a levél eljut önökhöz, már ismertek lesznek az eredmények. A Fidesznek jó esélyei vannak a győzelemre, de a sportszerűség úgy kívánja, hogy az esetleges vereséget is méltósággal viseljük el. Ezért szeretnék minden újonnan megválasztott MSZP-s polgármesternek olyan eredményes munkát kívánni, amit négy év múlva a most hoppon maradt fideszes jelöltek minden hatalmi ambíciójuktól függetlenül elismernek. Az a sokat hangoztatott és plakátokon is olvasható jelmondat, hogy Magyarországnak a Fideszre van szüksége, nem azt jelenti, hogy az MSZP-re nincs! Van kétségkívül valami, aminek tényleg ideje volna már eltűnni a történelem süllyesztőjében. Mégpedig nem más, mint az elmúlt nyolc év politikája. De ez nem Orbán Viktor kicsinyes hatalmi érdeke! Ez pártállástól függetlenül minden magyar ember érdeke. Fontos az összefogás, csak nem mindegy, hogy milyen cél érdekében.”
A fontos gondolatok többnyire roppant egyszerűek és kézenfekvőek. Örülök, hogy ezúttal olvasónk fogalmazta meg azt, amit olykor mi is le-, vagy csak körülírunk, de semmiképpen nem elégszer: A politikai ellentét nem jelent, nem jelenthet ellenségeskedést. Ez olyannyira nyilvánvaló tétel, hogy nem árt rendszeresen hangoztatni, ugyanis tapasztalataink afelé mutatnak, hogy a közéletben, a parlamentben, az utcán, no és a sajtóban mintha nem érvényesülne. Mintha a megtartására hivatott közegek, intézmények, személyek rendszeresen figyelmen kívül hagynák. Maradva a magunk háza táján, amikor olyan jelzőket, mint a szocialista, az MSZP-s, a baloldali, a liberális, a ballib és a hasonlókat negatív kontextusban használunk – előfordul ilyesmi a lapunkban –, akkor semmiképpen nem az egész populációt értjük alatta, hanem csak azt a réteget, amelyikre ráillik a negatív megállapítás. Példának okáért, mondjuk a szocialisták nemzetellenességét említjük, természetesen eszünkbe nem jut, hogy minden tag, hívő, szimpatizáns, szavazó minden gondolata, cselekedete, érzülete mindenkor nemzetellenes lenne. Nyilván csak azokra gondolunk, akik a szocialista eszmék, érdekek nevében hirdetnek, követelnek, tesznek nemzetellenes dolgokat. Egy újságcikkben nincs mindig hely és mód pontosan körülírni azt a kört, amelyik egy nagyobb csoportot meghatározó módon nyilvánul meg. Nem írhatjuk le minden megállapításunk után, hogy az nem mindenkire vonatkozik, ahogy nem adhatjuk minden cikkünknek az „Akinek nem inge, ne vegye magára” címet. Megjegyzem, a rendszeresen használt jelzők nem biztos, hogy kiállnák egy tudományos elemzés próbáját, félek, nem az eredeti jelentésük szerint használjuk őket.
Nem szeretem, ha kívülállók akarják meghatározni, hogy egy társadalmi csoportnak miként kell viselkednie, hogy méltó legyen a nevére, ateisták mondják meg, hogyan kell kereszténynek lenni, jobboldaliak, hogy milyenek az igazi baloldaliak, és viszont. Ám akit ma szocialistának nevezünk, az aligha a kizsákmányolás megszüntetését hirdető mozgalmár. Ahogy a liberálisok se az „élni és élni hagyni elv” szellemében politizáló toleráns társaság. Valami sehol nem rögzített közmegegyezés szerint használjuk ezeket a fogalmakat, akár néhány éve a kabaréban, ahol elég volt kimondani Torgyán József nevét, a közönség hahotára fakadt, úgy elég leírni, kimondani például azt, hogy baloldali, szoci, ballib, nemzeti, konzervatív, s mindenki tudja, miről van szó. Így vagyunk bizonyos személyekkel is. Nyilvánvaló, hogy Gyurcsányt nem fogjuk a serdületlen ifjúság elé példaképül állítani, ahogy Szanyi sem lesz az intelligencia etalonja. Ám legyenek bármennyire is meghatározó személyiségek, szó sincs arról, hogy a másik oldalon csupa gyurcsányokat, lendvaikat, kókákat, vereseket látunk. S annak ellenére, hogy a rutinos olvasó egyes szervezetek vagy személyek nevét látja egy mondat elején, azonnal tudja, valami politikai horror következik, csak kevesekben feszülnek a másik felet elsöpörni akaró szélsőséges indulatok. Ahogy olvasónk írta, egy politikának kell eltűnnie, nem egy politikai pártnak. Politikai terveket, ambíciókat, döntéseket, következményeket kritizálunk, még akkor is, ha olykor a politika megjelenítőjére, egy-egy pártra, csoportra vagy személyre hegyezzük ki. Ahogy eszméket és értékrendet védelmezünk, nem pártokat, pártvezéreket és más személyeket. Nem kétlem, így van ez a másik oldalon is, bár egy kis sértődésre mindig, mindkét fél készen áll.
Nemrégiben Körmendy Zsuzsanna kolléganőm, szintén egy olvasói levél kapcsán töprengett el napjaink politikai és annak részeként zsurnalisztikai megosztottságán. S tette fel a sokunkat kínzó kérdést: „Miért jó az, ha a baloldaliak csak baloldali, a jobboldaliak csak jobboldali újságot olvasnak, illetve tévécsatornát néznek? Tényleg a lenni vagy nem lenni komolyságával kell feltenni a kérdést: Népszabadság vagy Magyar Nemzet? Magyar Hírlap vagy 168 óra? Hír Tv vagy ATV”?
Hogy mennyire benne van ez a probléma a levegőben, azt jól példázza, hogy október elején a Népszabadságban Heller Ágnes is ír a társadalom szétszakítottságáról, így sommázva lesújtó véleményét: „A szekértáborhoz való tartozás vált a politikai ítélkezés, gondolkodás egyetlen mércéjévé.” Ezzel a megállapítással a szekértábortól függetlenül nincs értelme vitatkozni. Sajnos, a szekértáborok zárt alakzatában minden, ami kívül van, agresszív erőnek tűnhet, ami ellen hadakozni kell. Az összezártság védettséget is ad, de azokat, akik szekértáborokba húzódtak vissza, sokkal nehezebb megbékíteni, mint az egyszerű, hétköznapi ellenfeleket. Pedig ahol megosztottság van, ott mind erősebbé válik a megbékélés vágya. Körmendy Zsuzsanna így írt: „Bizony, sokan reméltük, hogy a választások után megnyugodnak a kedélyek, a harci szellem finomul, előtérbe kerül a kultúra, a szellemesség, a humor, a stílus.” Még csak nem is a megbékélésről beszél, csak a harci szellem finomulásáról, hogy a csatározások hevessége csitul egy kicsit, de még ennek sincs semmi nyoma. Nem csak azért, mintha a politikai oldalak között feloldhatatlan ellentét, örök harag, természetükből fakadó viszálykodás dúlna. A békülékeny hangra, a másik oldalon tapasztalt valamely jelenség, megnyilvánulás dicséretére, a saját oldal ideológiai közhelyeinek megkérdőjelezésére azonnal reagál a mi táborunk. S bizony, nem csak dicsérő, egyetértő, netán tévedéseinket korrigáló üzeneteket kapunk. A legkisebb „kilengésre” a másikhoz való elvtelen dörgölőzést, pálfordulást, árulást sejt és hangoztat a hallgató, néző, olvasó. S lehet, ők a kisebbség, de a reagálások többsége tőlük származik, ezért a hatásuk, az érdekérvényesítő képességük meglehetősen nagy.
Természetesen nem akarom a hallgatókra, nézőkre, olvasókra tolni a politikai ellentétek, az elhúzódó médiaháború felelősségét. A polgár komfortérzetéhez hozzátartozik, hogy bizonyos lehessen abban, kedvenc, netán jobb híján fogyasztott médiuma a helyén van, nem változik, megbízhatóan megjeleníti és képviseli nézeteit. Nekünk, sajtómunkásoknak meg az a feladatunk, hogy ezeket az igényeket szolgáljuk, s nem túl direkt módon formáljuk is.