Szüzességi fogadalom

Tény, hogy Lars von Trier az utóbbi két évtized filmművészetének egyik legmarkánsabb alakja. Ezt többek között annak is köszönheti, hogy többnyire elmegy a falig, néha meg azon is túl. Mint például az Antikrisztus című filmjével, ami minden kontinensen kiverte a biztosítékot, megvalósítva ezzel a rendezői szándékot. Ami azért is figyelemreméltó, mert korunkban kevés művészi alkotás büszkélkedhet azzal, hogy meghaladja az átlagos ingerküszöböt és néha képes sokkolni is. Ugyanis túl vagyunk már szinte mindenen, a polgár már nem pukkad szíre-szóra. Hogy Triernek ezt néhány percre mégis sikerült elérnie, azt két dolognak köszönheti, kíméletlen őszinteségének és olcsó, hatásvadász elemek alkalmazásának. Az Antikrisztus egy mélylélektani kamaradráma, némi szofisztikus pornográfiával és misztikus horrorral nyakon öntve.
A történet prológusában (amely egy önálló rövidfilmként gyönyörűen megállná a helyét) egy házaspár éppen szeretkezik, miközben gyermekük kizuhan az ablakon és szörnyethal. A gyász egy bizonyos periódusában kivonulnak Éden nevű erdei birtokukra, ahol a világtól elzárva, a terapeuta férj vezényletével megpróbálják feldolgozni a történteket. Ott persze elszabadul a népmesei motívumokkal és tudat alá gyömöszölt borzalmakkal gazdagon díszített pokol, a részletekkel kapcsolatban most öncenzúrát alkalmazok. Legyen elég annyi, hogy amerikánerrel lábat átfúrni, majd az így keletkezett nyíláson köszörűkővel színesített vasrudat átvezetni és azt franciakulccsal rögzíteni vérszegény Stephen King-adaptációkban szoktak, itt a jelenet kissé testidegen. Hogyan is szólt a Trier által (is) kidolgozott Dogma 95 proklamáció egyik alaptétele? Ne hazudj a nézőnek! Lars von Trier persze már ezerszer megszegte saját filmes alapszabály-gyűjteményének minden egyes pontját, de nem is ez a baj, hiszen a valóban dogmatikussá merevedett, a szüzesség fogadalmának is nevezett „tízparancsolat” olyan filmek sokaságát eredményezte, amilyeneket jobb érzésű ember szűk családi körben is csak félve vetít le. Trier a démonaival küzd, és ezt megosztja nézőivel, ami alaphangon tiszteletre méltó. Depressziós, rettenetesen szorong és paranoiás. Mindezt kiírni, „kifilmezni” jó terápia, jobb, mint a kognitív módszer, amit filmbeli antihőse alkalmaz a saját feleségén (ez a figura olyan, mint aki Strindberg elméjének sötét bugyraiból ugrott át a Trierébe egy kis bevásárlásra), ami lebutítva úgy működik, hogy ha például félünk, hogy lezuhanunk egy magas szikláról, akkor lelöknek, és a rettegés megszűnik. Azt Trier is tudja, hogy a siker attól is függ, milyen magas a szikla. Az alacsonyabbakkal szinte mindig beválik. Képzeletének sötét oldalát (akárcsak Lynchét a Twin Peaksben) megismertük, az Antikrisztus természetét nem. És alighanem még meg sem gyógyult teljesen, hiszen azóta már leforgatta a Melancholia című „lélektani katasztrófafilmjét” is, amelyben a Földet elpusztítja egy becsapódó bolygó, és a rendező ezúttal nemcsak Charlotte Gainsbourgot, hanem Kirsten Dunstot is kinyuvasztja.
Trier Nietzsche Antikrisztus című könyvét tartja az éjjeliszekrényén. Ki kellene cserélnie honfitársának, Ole Nydahl lámának Ahogy a dolgok vannak című kötetére. Mert a valóság sokkal örömtelibb, mint azt gondolnánk, és ha erre ráébredünk, korlátaink izgalmas kihívássá válnak.