Nálunk nincs cenzúra, közli Rónai Mihály András a Kádár-rendszerben megjelent Világirodalmi lexikon második kötetében. Aztán hozzáteszi a kézenfekvő argumentumot: azért nincs, mert nincs rá szükség. Ezek szerint a Magyar Népköztársaság csupán azt a francia királyi udvar nyomán meghonosodott gyakorlatot vette át, amely a trónörökös, azaz a dauphin elől kívánta elleplezni az őt esetleg megrontó, káros irányba befolyásoló sorokat, mondatokat. Úgy tűnik, II. Fülöp spanyol király körlevelét is megszívlelték a magyar lektorok, szerkesztők, kiadók: a hitszónokoknak úgy kell cáfolniuk az eretnekséget, hogy magáról a tévtanról ne beszéljenek.
A közlés irányelveit idehaza nem fogalmazták meg írásban, egyedül Klaniczay Tibor irodalomtörténész tett egészen konkrét javaslatot A textológiai munka mai helyzete címmel 1964-ben. E szerint az 1919-ig megjelent szövegeket csonkítatlanul, ám alaposan jegyzetelve kell kiadni. Csupán ettől az időszaktól kezdve kell kihagyni bizonyos részeket a szomszédokra való tekintettel. Javaslatát nem fogadták meg.
Többször csokorba szedte már Szörényi László irodalomtörténész a hazai szövegcsonkításban elért népi demokratikus sikereket. Most az eddigieknél bővebb gyűjteményét tárta a közönség elé. Leleményes szóalkotással – a dauphin latinos változatát, a delphinust véve alapul – delfinizálásnak nevezi a rendszer számára kínos passzusok kihagyását. A delfinizálás alapvetően négy dologban érintette az irodalmi alkotásokat, ezek közül az első a kommunista ideológiának nem megfelelő részletek kigyomlálása volt. A szövegrészletek mellőzését a kevésbé szigorú időszakokban általában a […] beiktatásával jelezték, nehezebb időkben, vagy ha a szerkesztő gondatlan volt, eltekintettek a szögletes zárójel használatától, így az olvasó nem tudhatott róla, hogy hiányos művet tart a kezében. Időnként az előszóban kifejezetten az ellenkezőjét állították. A cenzúra számos alkotást módosított Bessenyei Györgytől kezdve Kazinczyn, Vörösmartyn, Petőfin, Barabás Miklóson, Krúdyn, Mikszáthon, Bartókon, a nyugatosokon át a világirodalomig.
Nem lehetett megtűrni például az olyan eretnekséget, amilyet Móra Ferenc engedett meg magának az Ének a búzamezőkről című regényében. Az egyik szereplő megjegyzése – „Hát azt nem löhetne mondani, hogy itten mifelénk valami különösebb garázdaságot csináltak volna a vörösök…” – érthető módon nem volt folytatható: „az Isten tüze pusztítsa el őket, ugyan már el is pusztította, én is tudom vagy háromrul, hogy hun vannak elásva, kegyetlen nagy paréjok nőnek ott a laposban, a tehén nem is öszi meg, alighanem a vér-ízit érözi”. Már-már parodisztikus az a zárójeles beszúrás, amelyet Krúdy Jókairól írt cikkében találhatunk: „és mostanában ültetik szobrát az Andrássy út (ma Népköztársaság útja) mellé, hogy ezen elborulva nézze innen hazája pusztulását…”
A hosszú szünet után, 1982-ben megjelent Babits-regényből, az Elza pilótából is kimaradtak az általunk zárójelbe tett szavak: „A társadalom katonai megszervezése [– szovjetek vagy fasciók formájában –] már a XX. század elején elkezdődött, s lassankint minden államra átterjedt.” Az Osiris Kiadónál szerencsére felfigyeltek erre, így az idén megjelent Elza pilótában már olvasható az egykor kényes részlet. A szintén az Osirisnál napvilágot látott Utazás a koponyám körül című Karinthy-opust is kiegészítették az előző rendszerben feledésre ítélt mondattal a Kreml körüli álomszerű menekülés jelenetében: „Átvillan rajtam, remélem, nem a hírhedt GPU-pincébe kell mennünk.”
Karinthy munkái, úgy tűnik, egyébként sem nélkülözték azokat a kitételeket – ez a törlések másik oka –, amelyek, mint az az obligát megfogalmazásban szerepel, „sérthették volna a szomszéd népek érzékenységét”. Ungvári Tamás elfelejtette közzétenni a Tanár úr, kéremben, hogy átírta a bántó állítást, miszerint Magyarország Szerbiával határos: „Tehát Norvégiát délen határolja Dánia… nyugaton a Balti-tenger…” Szörényi első Delfináriumára válaszként egy internetes interjúban Ungvári némi személyeskedés után annyit mondott magyarázatként, hogy „a szövegváltozásokat központi akarat kényszerítette ki. Ennek dokumentumai fellelhetők. A nevem rajta a sorozaton, ezért a felelősség is az enyém. A változtatásokat egyébként az akkor még élt Karinthy Ferenc, az író fia is jóváhagyta. Ez volt a művek megjelenésének feltétele.” (Sokszor egészített ki műveket Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója is.)
Sértették a szomszédos népek érzékenységét az Esti Kornél rímeiből sokáig kihagyott sorok is: „KASSA. Csak arra vár, hogy egyszer / Rákóczi kürtjeit újra megríkassa.” Szörényi megjegyzi, hogy Móricz regényének, A boldog embernek a kiadásaiból évtizedekig hiányzott három szó. Íme a befejező mondat, az általunk szögletes zárójelbe tett résszel kiegészítve: „Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett [kis trianoni csonka] hazában.”
Érthető, hogy Vörösmarty sem tudott szabadulni az előítéletektől a romantikus nacionalizmus korában: „Zabgyerek! Te horog lábu hegy’mászni teremtett / Tót csuda! mely dolog az: hogy magyar ellen ugatsz?” – írja a költő a kritikai kiadásból eddig kimaradt „egy Szlav nemzetiségért buzgólkodó hivatalnoknak” szánt versében. (A szlovákok, egyébként irodalomtörténetileg helyesen, Jan Kollár XIX. századi Slávy dcerna című eposzából nem likvidálták a magyarellenes kitételeket.) Ma már közismertek az olyan, a korábbi kiadásokból kirostált költemények, mint József Attilától a – Radnóti Miklós gépiratos másolatában fennmaradt – Nem, nem soha! vagy Babitstól az Áldás a magyarra, az Erdély és a Csonka Magyarország.
Az antiszemita vagy annak gondolt részleteket is gondosan kiszűrték. Nem szerepelhetett a Gondolatnál 1974-ben megjelent gyűjteményes kötetben a Kiss Józsefről írt Krúdy-sor: „Nem zsidó, mert ha a világon mindenütt ilyen csodálatos, költői gondolatú, lírai öregek volnának a vén zsidók, nem volna antiszemitizmus.” Hasonló sorsra jutott Móricz Zsigmond két mondata a Nyugat szerkesztési gyakorlatáról: „Kivéve persze, hogy zsidó ügyekben a legszigorúbb censura volt. Se jót, se rosszat.” Meg is jegyezte a kötet szerkesztője, hogy Móricz „… a magyarság megmaradásának és haladásának problémáit olykor leszűkítette, sőt eltorzította: írásaiba nacionalista, rasszista gondolatok is beszivárogtak”.
Nem érdemelt kíméletet a klerikalizmus sem. Táncsics Mihály önéletrajzából kimaradtak az ifjúkori zarándoklatokra vonatkozó részek, az Egri csillagok 1951-es kiadásából cenzúrázták a Gárdonyi Géza világnézeti „fejlődésének törését tükröző” szavakat, azaz kilenc Istent és Jézust, közülük egyet a feszületen. (Azóta helyreállították.)
A cenzúrát sokszor remekül pótolta a szerzőkre kényszerített öncenzúra, tehetnénk hozzá Szörényi filológiai groteszkjéhez. Aki egyszerre olvassa Németh László Égető Eszterének 1956-os vagy hetvenes évekbeli változatát, meglepődhet: az író alteregója, Méhes csak az utóbbiban lesz öngyilkos, a korábbi verzióban a méregpirulák bevétele előtt közvetlenül csönget a postás. Ahogy arról a Korunkban Tóbiás Áron beszámolt, 1956 nyarán a Király Istvántól sarokba szorított Németh a megjelenésért cserébe nehezen, de beleegyezett a módosításba, Méhes továbbéltetésébe. A Király István-i elképzelés ugyanis ez volt: ha Németh László „folytatná a regényt, az 1945 utáni idők ábrázolása során Méhes Zoltán igenis találja meg – akár vonalas, de legalább társutas – helyét az »új világban«”. A legveszélyesebbnek ítélt részeket is, például azt, amikor a regénybeli Csomorkányhoz közeledik a szovjet front, módosítani kellett. Németh betegsége után, amikor az illetékesek belátták, nem lesz a nagyregénynek „társutasos” folytatása, végre megjelenhetett az eredeti változat. Hasonló stációkon ment keresztül egyébként Illyés Fáklyalángja is.
Lazábban vették mindezt a nyolcvanas években. Esterházy Péter annyit vetett oda az Ágnesének Leninre vonatkozó kitételeit nehezményező „eszteta elvtársaknak”: na jó, akkor legyen Jenő. És lett: „EGY PIROS BUGYI. Nem is talált gazdára; Ágnes nevetve kínálta azután, de hát gyerekek, ez egy értékes darab, maga Jenő viselte. Fülledt batiszt, gyerekek! Nevettek, már amennyire kedvük volt: Jenő a táncparkett ördöge! (Akkor a baloldali áramlatok apálya volt soron.)”
Az öncenzúra világirodalmi ábrázolásának talán leghíresebb példája az a jelenet, amelyben Bulgakov Mestere az ellene indult hajszában elégeti Jesuáról és Pilátusról szóló regénye kéziratát. Tette a világirodalomban sem egyedülálló persze: Bulgakov ugyancsak a tűzbe vetette A Mester és Margarita több ősváltozatát. „Én magam dobtam a kályhába az ördögről szóló regényemet” – írta Sztálinnak, miután betiltották Képmutatók cselszövése című darabját. Aztán folytatta szövegeinek megsemmisítését, miután értesült Nyikolaj Erdman drámaíró letartóztatásáról.
Nagyjából ugyanaz a négy szempont – a nacionalizmus (időnként a kozmopolitizmus), a rasszizmus, a bolsevikellenesség, a „klerikalizmus” kiirtása – vezette egyébként a szovjet könyvkiadást, mint a hazait. Ez érvényesült a műfordítások megjelentetésekor is.
Bulgakov jó példa: az emlékezetből újraírt – egyébként ötször elkezdett – A Mester és Margaritát 1938-ra nagyjából befejezte. Ehhez többfüzetnyi kiegészítés, módosítás tartozik, amelyet a szeme világát vesztő író gyakorlatilag halála pillanatáig, 1940-ig diktált feleségének. (A beillesztésükkel számos gond adódik a mai napig.) A regény végül több évtizedes késéssel, erősen megcsonkítva a hatvanas években jelenhetett meg sorozatban a Moszkva című folyóiratban. A teljesnek mondott változatot szinte egyszerre adták ki Budapesten és Nyugat-Németországban. A legenda szerint Bulgakov özvegye, Jelena Szergejevna a fehérneműjében csempészte a kéziratot Magyarországra, ahol barátnője, a kiváló műfordító, Szöllősy Klára gondjaira bízta. A nyugatnémet kiadóhoz eljuttatott példány lett a későbbi külföldi kiadások alapja.
A ma forgalomban lévő szövegből, így a diákkönyvtári és az internetes (Magyar Elektronikus Könyvtár) változatból továbbra is hiányoznak részek, illetve találhatók benne módosítások. Jó példája ennek a mű első fejezetében Hontalan Iván közlése a sátánnal, hogy a „legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért” (azaz A gyakorlati ész kritikájáért). Az eredeti szövegben diliház helyett Szolovki-szigetek, a húszas években épített szovjet kényszermunkatábor szerepel. Valójában tehát oda akarta küldeni Hontalan Iván a halott filozófust, a módosítás, ha minden igaz, Szöllősy Klárához köthető. (A hetvenes évek elején megjelent, egyébként csonka román kiadásban benne maradt a szovjet zsarnokságra utaló Szolovki.) A 2009-ben az Európa által gondozott, felújított szövegben helyrehozták a hibát.
Gyakorlatilag társszerzőjévé vált a szovjet cenzúra Bulgakov korábbi művének, A fehér gárdának is. Magyarországon érthető okokból sokáig szintén a csonkított változat jelent meg. A szovjet ideológia számára kínos, az ukránokra és az ukrán nyelvre, illetve a bolsevikokra vonatkozó sértő megjegyzéseket ugyanúgy kihagyták, mint a Leninre emlékeztető, beszédhibás Gyegtyarenko sztarec alakját. Az Európa Kiadó aztán 2007-ben kiköszörülte a csorbát, visszaállította a feledésre ítélt részeket, sőt közölte a regény alternatív, Párizsban megjelent zárófejezetét is.
A hazai cenzorokat sem kellett félteni persze. Áldásos tevékenységük a mai napig érezteti hatását. A kedvelt gyermekkönyv, Karl May Winnetou-ja az ötvenes évek óta erősen megcsonkítva jelenik meg. A művet a bevezető szerint „a magyar ifjúság számára átdolgozó” Szinnai Tivadar eltekintett a kereszténységre vonatkozó részektől, mert esetleg nem kívánt zavart okozna a fejekben. (Vernével hasonló módon bántak el.) Így maradhatott ki például az, hogy a Krisztust követő Old Shatterhand hatására Winnetou megtért halála előtt, sírhalmára pedig keresztet állítottak. A már említett Magyar Elektronikus Könyvtárban a csonkított verzió szerepel, s a tavaly a Kossuth Kiadónál megjelent hangoskönyv Galambos Péter előadásában is a Szinnai-féle szekularizált változat alapján készült, akár a Könyvmolyképző Kiadó 2005-ös Winnetou-ja. (A háború előtti Kosáryné Réz Lola-féle fordítás 1997-ben jelent meg ismét Pécsett.)
A kiadók sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy a rendszerváltozás előtt cenzúrázott regényváltozatot adnak olvasóik kezébe. Az Európánál 1999-ben és 2004-ben napvilágot látott Günter Grass-műből, A bádogdobból a korábbi hazai közlések alapján kimaradt a Danzigba bevonuló szovjet hadseregről szóló, többek között a következőket tartalmazó rész: „Az oroszok a gyér februári napfényben a házak előtt üldögéltek, zseb- és karórákat válogattak szét, ezüstkanalakat fényesítettek homokkal, fülükre melltartót húztak melegítő gyanánt, kerékpáros bravúrokat hajtottak végre a terepen: nyolcasokkal, csigavonalban, spirálban kerülgették az olajfestményekből, állóórákból, fürdőkádakból, rádiókból és ruhafogasokból emelt akadályokat, közben ügyesen kitértek az ablakokból kihajigált tárgyak: úgymint gyerekkocsik és csillárok elől, s lélekjelenlétükkel nagy sikert arattak…” A kiadó becsületére legyen mondva, hogy amint értesült a csonkításról, nyomban kijavította a szöveget, sőt az általa felfedezett egyéb hiányosságokat is pótolta.
Kurt Vonnegut Macskabölcsőjének legutóbbi, a Maecenas gondozásában megjelent változata ma is csonka, mert feltehetően a rendszerváltozást megelőző példányok alapján készült. A 102., Aceton című fejezet, amely eredetileg nem véletlenül A szabadság ellenségei (Enemies of freedom) címet viselte, felsorolja azokat a bábfigurákat – Hitler, Sztálin, Mussolini, Mao Ce-tung, Fidel Castro, Vilmos császár –, akikre a San Lorenzó-i légierő majd lőni fog. Az utána következő, törölt mondatban ez szerepel: „Gyakorlatilag minden az ellenségük, aminek ellensége a szabadság is, nyilatkozta H. Lowe Crosby.” (Az eredetiben: „They got practically every enemy that freedom ever had out there H. Lowe Crosby declared.”) A kiadó ígérete szerint a jövőre megjelenő kétnyelvű változat már teljes lesz.
Megdöbbentő, milyen széles körben alkalmazott napi gyakorlat volt a cenzúra – nem csak irodalmi alkotásokban. Liszt művének, a Villa d’Este szökőkútjainak kottájából törölték a szerző János apostolt idéző megjegyzését: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik soha többé.” A filmgyár stúdióvezetője megcsonkította A tanút, a disszidált Puskás Öcsit kivágták
origo.hu
Most kiderül, hogy káros vagy egészséges étel a szalonna
