Többszólamú szerenád a szőlőben

Jásdi István országosan ismert, divatos (nem szeretem) szóval topborász. A borvilág berkein belül közéleti embernek számít, elnöke a független borászok szövetségének. Ámbár az igazi szőlős-boros gazda eleve közéleti személyiség, hiszen a nyílt színi foglalatossága, évszakos tennivalói és hivatalos kötelmei mind közösségi, a közösségre tartozó ügyek. Az érdekvédő Jásdi egyik, az interneten olvasható írása arról szól, hogy negyvenegyezer forintra megbírságolta az „eredetvédelmi hatóság”, mert a csopaki borának címkéjéről lehagyta, hogy a Balatonfüred-csopaki borvidékről származik. Ami ugyan félrevezető, de így szabályos. Mi ez, ha nem közérdekű tevékenység?
A most kezünkhöz jutott könyve nem a „közírói munkásságának” része. Szépirodalom, de legalább is lírai riport, a címéül is azt választotta: Szerenád a szőlőben. Jásdi István élete úgy alakult, hogy budai gyerekként, diákként, majd gazdasági szakemberként érett korában, 1998-ban megvásárolta Csopakon az egykori Ranolder- szőlőbirtok maradványait. A Badacsonyban is – meg Eötvös Károly Balatoni utazásaiból – jól ismert veszprémi püspök, Ranolder János az 1850-es években alapított 50 holdas szőlőbirtokot és épített pincét, vincellérházat Csopakon, illetve a vele határos Paloznakon. 1945-ben a birtokot szétosztották, államosítottak, téeszesítettek, majd szocialista szőlészet-borászatot alapítottak. Óriási betonkádakban „termelték” a vegyes bort, a pancsolt „fajtákat” a címkenyomda hitelesítette. Az újabb rendszerváltás újabb herdálást hozott, a régi épületek állapota aggasztóra fordult. Ezt a hagyatékot vette kézbe és élesztette újra Jásdi, ebből teremtett egyszerre mélyen hagyományőrző és korszerűen konzervatív családi szőlőbirtokot, pincészetet.
Könyvének egyik fonala végigfut a XVIII. század végével kezdődő histórián, Csopak és szűkebb környéke lappangó forrásokból, ősrégi tulajdonlapokról, családi legendáriumokból összeilleszthető történetén. Egy másik szál mentén a Jásdiak – felnőttek és gyerekek –, a rokonok, barátok és munkatársak világa tárul elénk: a birtok megvásárlásának, a pince és a ház renoválásának, a szőlő rehabilitációjának regénye követhető nyomon. Mint egy ausztráliai családregény, magyar színekkel és ízekkel, lírai felhangokkal. Hasonló személyesség érződik az ország jeles borász kollégáival, a pályatársakkal közös élmények, események elmeséléséből is, a francia borvidékeken tett tanulmányi expedíciójuk útirajzából mintha Eötvös Károly jó szelleme kelne életre. Ha Jásdi netán, észrevétlenül, elsajátított valamit a nagy elbeszélő stílusából, sebaj. Az történt, mint amikor a régi borászmesterektől leste el a tudományukat.
És van még egy szólama e különös zeneműnek. Ez a legkevésbé prózai – ahogyan a kötetet szerkesztő Gábor Júlia nevezi utószavában Jásdi István szerenádját –, mert ez a szőlőben és a szőlővel történik, a télutón kezdődő metszéstől a tavaszi rügyfakadáson, a nyár eleji szőlővirágzáson, majd a kötözésen, zöldmunkákon át a bogyók zsendüléséig és az érett fürtök leszüreteléséig. A terhüktől megszabadult vesszők késő őszi érése, felkészülése a téli fagyra végül egybeölti a történetet a jövő évi metszéssel, az újabb tavasszal, és így tovább. Amint az évszakok váltják egymást a természet rendje szerint. Nagyon közhelyszerű asszociáció volna most Vivaldit szóba hozni. Pedig vállalható lenne, csak hát a Négy évszak nem szerenád, és nem szőlőskertben játszódik. A Jásdi-ház teraszán a Bartók vonósnégyes játszott a valóságban, amint a könyv 37 színes fotójának egyikén is látható. A könyv figyelmes újraolvasása, átlapozgatása a legjobb időtöltés lesz téli napokon, a kályha közelében, egy csodálatos csopaki olaszrizling társaságában.
(Jásdi István: Szerenád a szőlőben. Csopak, 2010, 178 oldal, ármegjelölés nélkül.)