Télen hideg, nyáron meleg. Így szoktuk meg, s így szeretjük. Az időjárás olykor azonban dacol az évszakok természetes váltakozásával, idén például a téli olimpia és a futball-vb rendezőit is megtréfálta. Vancouverben a játékok két hete során végig problémát okozott a nagy, esetenként a plusz tíz fokot is meghaladó meleg. Dél-Afrikában csak nevében volt nyár, a déli féltekén valójában a tél kezdődött; bátorság lenne innen, Európa középéből megmondani, hogy az átlagnak megfelelő-e, vagy annál hidegebb, az viszont biztos, a nemritkán fagypont közeli klíma, a sokszor zuhogó eső sem a játékosok, sem a nézők érdekeit nem szolgálta, a labdarúgó-világbajnokságot szerencsésebb melegebb éghajlatra küldeni…
Go, Canada!
S Kanada ment
Közhely, hogy kvalifikációs előversenyeivel, egyre jobban elüzletiesedő jellegével az olimpia mára gyakorlatilag száműzte soraiból a lelkes amatőröket és a romantikus hősöket. A téli játékokon azonban még nyomokban fellelhetők a letűnt idők alakjai. Sajnos nem kizárólag üde színfoltként, hanem olykor tragédia elszenvedőjeként. Mint a grúz szánkós, Nodar Kumaritasvili, aki az életével fizetett az olimpia nevű kalandért. Kumaritasvili még a megnyitóünnepség előtt, az egyik hivatalos edzésen szenvedett halálos balesetet. Kicsúszott a jégteknőből, nekivágódott egy oszlopnak, s a kórházban nem tudták megmenteni az életét. Az eset ürügyet szolgáltatott arra, hogy felemlegessék, a vancouveri pálya nem csupán a leggyorsabb volt a világon, hanem egyben veszélyes is. Ez így igaz. Ám azt sem hallgathatjuk el, hogy a szánkózás – a bobbal és a szkeletonnal egyetemben – veszélyes üzem, a három sportág több mint negyven áldozatot gyászol; az olimpiák történetében sem Kumaritasvili tragédiája az első. A grúz szánkós csupán két éve hódolt a sportágnak; érdemes megjegyezni, hogy a szánkózás hazai szerelmese, az olimpiai bajnok kenus, Pulai Imre az elmúlt szezonban több futamot teljesített és több pontot szerzett, mint Kumaritasvili. Ő mégsem kapott rajtengedélyt Vancouverben.
Sven Kramer drámája ehhez képest hétköznapi, még ha merőben szokatlan is. A gyorskorcsolya holland klasszisa a tízezer méteres táv céljában még győztesnek hitte magát, ám néhány pillanattal később közölték vele, hogy kizárták. Edzője hibájából rosszul váltott sávot. Kész szerencse, hogy előtte ötezer méteren is ő volt a leggyorsabb. Petra Majdic antik hősöket idézett. A szlovén sífutó négy törött bordával szerezte meg a bronzérmet a sprintversenyben, mert a bemelegítéskor egy gödörbe zuhant.
Vancouver két legeredményesebb sportolója a norvég sífutónő, Marit Björgen, illetve a kínai rövid pályás gyorskorcsolyázónő, Vang Meng volt három-három aranyéremmel. Ám ha szívünkre teszszük a kezünket, aligha őket idézzük fel először az emlékeinkben. Sokkal inkább a svájci síugrót, Simon Ammannt, aki 2002 után 2010-ben is győzött mindkét sáncon; a német alpesi síelő Maria Riescht, aki két aranyat is szerzett, barátnőjét, Lindsay Vonnt, akit előzetesen az olimpia legragyogóbb csillagának jósoltak, ám miután megszerezte első aranyát, már nem vette véresen komolyan a többi versenyt; Bode Millert, aki az elmúlt évtized talán legszínesebb férfi alpesi sízője, de Vancouverbe még olimpiai arany nélkül érkezett, s ott elbukta két erős számát, a lesiklást és a szuper-óriásműlesiklást, s végül kombinációban győzött váratlanul parádés szlalomjának köszönhetően; az orosz műkorcsolyázót, Jevgenyij Pljuscsenkót, aki hiába ugrott négyfordulatost, a pontozók az amerikai Evan Lysaceket hozták ki elsőnek; a norvég Ole Einar Björndalent, akitől azt várták, hogy tarolni fog a férfi biatlonosok között, de rendre ellőtte magát, s váltóban szerezte meg a hőn áhított aranyat. És persze – kicsit hadd legyek részrehajló – a szintén norvég Petter Northugot. Napjaink legnagyobb sífutója két számban is győzött Vancouverben, ám talán az egész olimpia legnagyobb teljesítményét váltóban futotta. Negyven másodperces hátrányban váltott utolsó emberként a 4x10 km-es távon, senki nem vetett volna rá követ, ha ellazsálja a versenyt, ám ő szó szerint fogcsikorgatva az élen álló trió nyomába szegődött, s bejött másodiknak.
Ne feledkezzünk meg a mieinkről sem. Csakúgy, mint négy évvel ezelőtt, Torinóban, Huszár Erika ismét pontszerző volt, 1500 méteren ezúttal hatodikként végzett, rövid pályás gyorskorcsolyázó hölgyeink ráadásként váltóban ötödikként értek célba. Az olimpiát persze a kanadaiak elsősorban saját maguknak rendezték. Bár az elején kicsit nyögvenyelősen kezdtek, összesen tizennégy aranyat gyűjtöttek – amennyit korábban soha egyetlen nemzet sem téli olimpián. Az örömük mégis csak az utolsó napon lett teljes, amikor a jégkorong-válogatott a döntőben aranygóllal múlta felül az Egyesült Államokat.
Spanyolok, bírók,
vuvuzela, Maradona
Ha majd évek múltán felidézzük a 2010. évi dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságot, akkor a spanyol győzelem mellett a vuvuzela, két játékvezető, az olasz Rosetti és az uruguayi Larrionda ugrik majd be hívó szóként. S talán Diego Maradona. Az ősi hangszer fröccsentett kínai változata megkeserítette a szurkolók életét – hangját sokan még a tévé előtt ülve sem tudták elviselni –, az isteni tízes csak az argentinokét. A kék-fehérek, miként 1978 óta kivétel nélkül mindig, Afrikába is a végső győzelem reményében érkeztek. Nem is alaptalanul. Hiszen nem csupán napjaink legkiválóbb labdaművészét, Lionel Messit vonultatták fel, hanem Diego Militót, Gonzalo Higuaint, Carlos Tévezt – hadd ne soroljunk föl mindenkit. A legjobb nyolc közé különösebb gond nélkül jutottak be az argentinok – igaz, Mexikó ellen Rosetti játékvezető nagyvonalúan kétméteres lesről engedte el Tévezt az első gól előtt –, ott azonban a németek borzalmas, 4-0-s verést mértek rájuk. A csapást még Maradona sem élte túl.
A másik szörnyű bírói baki a német–angol nyolcaddöntőben esett. 2-1-es német vezetésnél csak az uruguayi Larrionda és partjelző társa nem látta, hogy Lampard lövése után a labda a felső lécről a gólvonal mögé pattant. Nem két centivel, fél méterrel. A sportág vezetői a történtek dacára fenntartják véleményüket: nincs szükség videobíróra. Lelkük rajta.
A spanyolok csak önmagukat verhették volna meg. Ezt egyszer meg is tették, de a csoportkörben, az első meccsen, Svájc ellen ez még belefért. Noha a spanyolok olykor adósak maradtak a látványos játékkal, senki sem állíthatja, hogy méltatlan kezekbe került a világbajnoki trófea. Annyi csalódás után Spanyolország aranyéremmel kárpótolta önmagát. Hollandia pedig 1974 és 1978 után a harmadik elvesztett vb-döntőt sirathatta. Azzal a tanulsággal gazdagodva, nem elég a brazilokat megverni, aki győzni akar, annak a saját árnyékát is át kell lépni.
Armstrong, Schumacher:
változatos visszatérések
Két közkedvelt sportesemény is a reneszánszát élte 2010-ben. A Tour de France elsősorban az egy évvel korábban visszatért Lance Armstrongnak, a Forma–1 viszont nem csupán a négy év kihagyás után újra versenyautóba ült Michael Schumachernek köszönhetően. Az amerikai kerékpáros 2005-ben, hetedik Tour-győzelme után egyszer már visszavonult, de nem bírta ki a sportág nélkül. 2009-ben újra edzésbe állt, s harmincnyolc évesen harmadikként ért célba a francia körversenyen, ami után mindenki lapogatta a hátát, mert nemcsak saját, hanem a Tour hírnevét is öregbítette. Armstrong azonban nem érte be ennyivel. Új csapatot alapított, fogadkozott, hogy 2010-ben elkapja riválisát, a spanyol Alberto Contadort. Nem kísérte szerencse a próbálkozását. Többször bukott, a végén azt is sikerként élte meg, hogy egyáltalán beért Párizsba. Ám Contador sem ülhet a babérjain. A doppingvád – amit a sportágban oly sokan inkább Armstrong nyakába varrtak volna sikerei csúcsán – őt érte utol. Noha a spanyol kerekes már tervezi a 2011-es versenynaptárát, még mindig nyitott kérdés, hogy eltiltják-e.
Michael Schumacher újrakezdése még kevesebb sikerrel járt. A hétszeres világbajnok azt sem tudta elérni, hogy mindvégig a figyelem középpontjában maradjon. A Mercedes volánja mögé negyvenegy évesen beült egykori klasszist elhomályosította a fiatalabb nemzedék: Alonso, Hamilton, Button, Webber és mindenekelőtt Sebastian Vettel. Utóbbi ráadásul az egyik címet el is orozta az egykori példaképtől, ma már ő a sportág történetének legfiatalabb világbajnoka.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a régi, legendás csúcsokat nem lehet megdönteni a sportban. Erre föl napjainkban két olyan férfi teniszező is akad, akik egyre másra írják át a rekordokat. Roger Federer és Rafael Nadal idén egyetlen fontos győzelmet sem engedett át másnak – előbbi az Ausztrál Openen és a világbajnokságon, utóbbi a Roland Garroson, Wimbledonban és a US Openen diadalmaskodott. Uralkodásukat talán azzal az adattal lehet a legérzékletesebben bemutatni, miszerint az elmúlt hat év huszonnégy Grand Slam-tornájából csupán négy olyan akadt, amelyiket ne valamelyikük nyerte volna meg. S a trónkövetelők alighanem még várhatnak néhány évet az utódlással.
origo.hu
Újra medvét láttak Nógrádban
