A big band zene eredete a húszas, harmincas évek Amerikájába, a tempósan lüktető szving- ritmus és -stílus kialakulásával létrejött nagyzenekari játékmódig nyúlik vissza. A tizenhat-húsz tagú, trombita-, harsona-, szaxofonkórusokra és ritmusszekcióra tagolódó jazz big bandek 1935–45 között élték fénykorukat; abban az évtizedben a táncolásra is alkalmas szving-dzsessz volt Amerika uralkodó populáris zenéje. Ez a korszak a második világháború végével lezárult, a dzsessz művészi magaslatokat megcélzó, elvont előadási gyakorlattá vált – a big band azonban a mai napig a legteljesebb zenei kifejezést lehetővé tevő zenekari forma maradt.
A hányatott sorsú magyar dzsessz történetében nem sok feljegyzés olvasható a big bandekről. A hetvenes évektől kezdve akadtak ugyan egyéni kezdeményezések, mint például Deák Tamás vagy Stark Tibor zenekarai, a Budapest Big Band, de a profi dzsesszmuzsikusokat foglalkoztató szórványos vállalkozások kellő támogatás és érdeklődés hiányában nem lehettek hosszú életűek.
Komoly változást az elmúlt két évtized hozott. A klasszikus zenei képzést nyújtó intézményekből százszámra kerülnek ki hangszereken játszó növendékek, akiknek többsége lehetőségek hiányában elszakad a zenéléstől, jó esetben amatőr szimfonikus és fúvószenekarokban marad kapcsolatban a hangszerével. Ők és tanáraik, esetenként hivatásos klasszikus zenészek alkotják az utóbbi időkben megszaporodott dzsesszformációk magját.
A játék izgalma és az egyéni kreativitás tartja életben azt a 25-30 együttest, amely Harkánytól Debrecenig, Kapuvártól Gyuláig, Sajószögedtől Szombathelyig az ország különböző helyein, legtöbbször kellő infrastruktúra és támogatás nélkül muzsikál önmagának és helyi közönségének.
A spontán érdeklődés persze kevésnek bizonyulna, ha a dzsesszoktatás nem tartott volna lépést az igényekkel: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszékén és a székesfehérvári Kodolányi főiskolán ma már akár tanári diplomát is szerezhetnek a növendékek.
Néhány évtized alatt jelentősen megnőtt a képzett muzsikusok száma, akiknek többsége ugyan a fővárosban keresi a kiteljesedés lehetőségét, de hatókörük az ország távolabbi részeire is mindinkább kiterjed. Még ez sem volna elegendő, ha nem akadnának olyan mecénások, akik fáradságot nem kímélve vállalják a nagy létszámú együttesek megszervezését és a működés anyagi feltételeinek előteremtését.
Magyarországon senkinek nem anyanyelve a dzsessz, így érthető, ha a nagyzenekarok előbb a hagyományos szvingstílus repertoárját igyekeznek elsajátítani. Glenn Miller, Benny Goodman vagy Count Basie darabjai kötelező belépőnek számítanak, s csak azok képesek a bonyolultabb kortárs hangszerelések megszólaltatására, akik már beszélik ezt a nyelvet.
Rögtönözni képes szólistákból ugyan folyamatosan hiány mutatkozik, de már szép számban találhatók együttesek, amelyek magas szintű összjátékra képesek. A kibontakozott folyamat jó esélyt kínál arra, hogy hivatásos dzsesszmuzsikusok közreműködésének előnyeit élvező néhány fővárosi zenekaron kívül vidéken is megszilárduljanak olyan műhelyek, amelyek egyéni színekkel gazdagíthatják a big band játék irodalmát és technikáját.
A magyarországi nagyzenekari dzsessz fejlődésében komoly szerepet tölt be a Magyar Jazz Szövetség égisze alatt minden év novemberében Budafokon megrendezett budapesti big band találkozó és fesztivál. A tíz éve indult, egyre szűkösebb anyagiak mellett szerveződő seregszemle egyetlen országos bemutatkozó és minősítő fórumként teremt alkalmat arra, hogy az együttesek meghallgassák egymás játékát, felmérjék saját teljesítményüket, szakmai tanácsokat és ösztönzést kapjanak a továbblépéshez.
A találkozó résztvevői meggyőződhettek arról, hogy immár Magyarországon is működik világszínvonalú big band. A hivatásosnak tekinthető Budapest Jazz Orchestra (BJO) a legutóbbi találkozón az amerikai Ed Neumeister hangszerelő-harsonás közreműködésével olyan igényes műsort adott elő, amely nemcsak felkészültségét bizonyította, de azt is megmutatta, milyen korszerű lehetőségek rejlenek a big band játékban.
Teljesítménye alapján a BJO megérdemelné, hogy a maga műfajában kiemelt támogatású együttessé minősítsék. Mint ahogyan azok az öntevékeny együttesek is nagyobb gondoskodást érdemelnének a kulturális intézményektől és az önkormányzatoktól, amelyek a passzív zenehallgatás helyett az örömöt szerző, közös zenélést választják.
origo.hu
Orbán Viktor: A gazdasági semlegesség hozza a fejlődést és a magasabb életszínvonalat
