Ellensúly és hatalom

Érdekes érdekvédők ezek. Ha nyugaton ilyen hatásfokkal működnének a nagy cégekkel szemben, a fejeseik már régen a munkanélküliek táborát gyarapítanák. Igaz is, őket ki választotta meg a vezetői tisztségekre? Hány ezer munkavállaló?

Az egyik hívó szó, amibe az ellenzékiek bele vannak szerelmesedve, az ellensúly. Feltehetően ők maguk sem tudják pontosan, mit szeretnének érteni alatta, csak az világos, hogy el akarják tüntetni a kormány kétharmados többségét. Ellensúly szerepet kellene betöltenie szerintük a köztársasági elnöktől kezdve az alkotmánybíróság koronázta igazságszolgáltatásig, az ombudsmanokig, az ellenzéki pártokig. Gyanús, hogy csak egyetlen alaptörvény-módosítást tudnának jogállaminak elfogadni. Annak kodifikálását, hogy a polgári kormányok csak korlátozottan gyakorolhatják jogaikat. Rájuk külön szabályozást léptetnének életbe, amelynek értelmében kizárólag konszenzusos alapon, a leszerepelt baloldali erőkkel együttesen gyakorolhatnák a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Külön becikkelyeznék – természetesen öthatoddal, sőt kilenctizeddel megváltoztatható passzusként –, hogy ha netán a választói felelőtlenség kétharmados többséghez juttatná a retrográd reakciós erőket, még gyengébb jogosítványai legyenek a kabinetnek.
A nemzetközi szakszervezeti demonstráción megtanulhattunk tőlük egy másik demokratikus alapigazságot, amivel szemben szintén átlépte a Rubicont a hatalomszomjas kormány. Gaskó István felszólította a miniszterelnököt, hagyjon fel a munkavállalók képviseletével. Ütős zene lehetett a Liga szakszervezetek elnökének jeremiádája a kormány iránti gyűlöletre élesített füleknek. Ám ha a tartalmát nézzük, kevés demokráciatagadóbb megnyilatkozás létezhet, s ezzel Gaskó gyurcsányi szintre süllyedt. Az, hogy a miniszterelnök hagyjon fel a munkavállalók képviseletével, nem jelent kevesebbet, mint a képviseleti demokrácia totális elutasítását. El lehetne intézni azzal az egészet, hogy bolond lyukból bolond szél fúj, de már engedtessék meg, mégiscsak egy konföderáció első emberéről van szó, nem pedig egy hiányos államjogi ismeretekkel bíró, bukott diákról. Eszerint ők hitelesebben, s jogszerűbben képviselik azokat, akik az új kabinetre adták voksaikat. Vagyis annak a pártszövetségnek, amelyre több millióan szavaztak, nincsen joga képviselni azokat, akik a képviseleti demokrácia szabályai szerint megbízták őket törvényhozási képviseletükkel – a kormányzással. Ha valaki kétségbe vonja a munkavállalók képviseletének jogát a miniszterelnöktől, akkor itt tényleg megállt az ész. Lehetne minderre azt mondani persze, hogy csak szónoki fogásról van szó.
Nem lehet. Ha ezt a zöldséget az álbaloldali országregnálás alatt mondta volna valaki, már aláírásgyűjtést kezdeményeztek volna a baloldali-független értelmiségiek és balliberális-pártatlan médiájuk. Hogy nem pártokról, hanem szakszervezetekről van szó? Akkor miért viselkednek úgy, mintha bejegyzett pártok lennének? A szakszervezeteknek az a sajátságuk, hogy a munkaadók ellen védik a dolgozók érdekeit. A kormányzattal szemben pedig főként az ellenzéki pártok vívják meg harcaikat a T. Házban. Ennek ellenére nemigen hallani arról, hogy egy nagyvállalatot, munkaadót kérdőre vontak volna, amiért az Országos Érdekegyeztető Tanács ajánlásában vállalt hatszázalékos béremelést elsinkófálták. Megkérdezhették volna azt is: mi okból nem tükröződik egy cseppet sem a dolgozói béreken, hogy tavaly nyáron a parlament a társasági adót jelentősen csökkentette? Nem tették, s nincs információnk arról, hogy ez szándékukban állna bármikor. Érdekes érdekvédők ezek. Ha nyugaton ilyen hatásfokkal működnének a nagy cégekkel szemben, a fejeseik már régen a munkanélküliek táborát gyarapítanák. Igaz is, őket ki választotta meg a vezetői tisztségekre? Hány ezer munkavállaló? És ezek mindegyike tudja-e, hány százezer forintot kapnak kézhez havonta azért a szakszervezeti górék, hogy néhanapján egy-egy beszédet tartsanak? Ha viszont pártpolitikusokként állnak csatasorba, ne csodálkozzanak, ha úgy is bánnak velük, nem másként.
Nyilván ellensúlyszerepre áhítozik a Liga, a SZEF, az MSZOSZ és a többi korlátozott támogatottságú és tagságú csoportosulás. Akárcsak az MSZP, az LMP és a hozzájuk hasonló ellenzéki formációk. A csalódást keltő Jobbik is, amely néhány népszínműves cirádát leszámítva ugyanazt a kottát fújja még szóhasználatában is, mint a ballib társak. Vagy ők meg a jobboldalon próbálnak ellensúlyt alkotni? Árulkodó, hogy Gyurcsány Ferenc (MSZP vagy Demokratikus Koalíció) után Schiffer András, az LMP frakcióvezetője a legnagyobb zászlóvivője az ellensúly-emlegető szövegeknek. Természetesen Mesterházy Attila pártelnök (MSZP) sem akar lemaradni, ő is rogyásig használja ezt az értelmetlenséget. Utóbbi még túl is tett a versenytársakon. A minap a kormánypártokat elszólásképpen ellenzékként aposztrofálta, s nemigen sikerült kimagyaráznia a bakit. Végül is csupán őszinte volt. Az utódpárt soha meg nem szűnt magát uralmon lévőnek tartani. Legfeljebb nem mindig volt kormányon 1990 óta, ám hatalmát, részben vagy egészen, mindig megőrizte. Miután nagyon úgy néz ki, hogy ennek az abszurd állapotnak vége szakad, törvényszerű az apokaliptikus égzengés-földindulás és hisztéria.
Az ellensúlyigényt Gyurcsány jelentette be 2006 tavaszán, a második választási forduló előtt. Azon aggodalmaskodott, hogy „ha a jobboldalon nincs ellensúly a jelenlegi Fidesszel szemben, az az ország számára fenyegető helyzet”. Aztán elnyelte a föld a kifejezést, hogy feltámadjon haló poraiból az MSZP tavalyi csúfos veresége után. Valahogy nem sürgette a balliberális oldal az ellensúlyt az MSZP–SZDSZ-kormányok alatt. Vajh ki tudja, miért? A kormányváltás óta viszont többet emlegetik, mint a hősi mozgalmi időkben az osztályharcot és a kizsákmányolást. Apropó, marxizmus-leninizmus. Néhányan arról tudósítottak, hogy több tízezren tüntettek volna az Andrássy úton. Erről csak annyit: ha a balliberális beszámolók szimpátia- és tömegbecslésein múlna, örökös kétharmada lenne az MSZP-nek és kapcsolt részeinek. Maradjunk annyiban, hogy a rendőrség tizenkétezer felvonulót észlelt, s ez a szám egyezik saját helyszíni tapasztalatainkkal. Azért jegyezzük meg: az összejövetelen jóval többen voltak a külföldiek, mint a hazaiak. Akik nem a magyar kormány ellen jöttek demonstrálni, hanem az EU megszorító politikája ellen. Mellesleg a magyar kormányerők mindig is ellenezték a megszorításokat, a demonstráció így őket is támogatta a neoliberális fűnyíróelvű eszmékkel szemben. Kár volt azonban lejáratni a belföldi szervezőknek magukat és az országot azzal, hogy munkásmozgalmi dalok egész orgiájával kedveskedtek a múltba révedést állítólag elutasító, haladó internacionalista közönségnek. Az Amuri partizánok dala és az Április négyről szóljon az ének pontosan kifejezte, milyen irányban képzelik el a modernizációt az elvtársak. Ahol agresszív munkásmozgalmi dalokat énekelnek a polgárháborús ellenség megsemmisítéséről és a szovjet rezsim dicsőítéséről, miért beszélnek sokan mégis posztkommunizmusról? Mitől „poszt” az a kommunizmus? Lehet, hogy attól, mert mindig az ő tehetségtelen kádereiket kellett minden vezető posztra rakni, ha egy kabinet nem akarta kihívni maga ellen az egész internacionalista üvöltőkórust? A „haladó erők” és a „szocialista demokraták” tervei kapcsán iránytűül szolgálhat idoljuk, Gyurcsány, aki kinyilatkoztatta: az ember nem segít azoknak, akik fel akarják robbantani az ország házát és az alkotmányt. És, ugye, mondani sem kell, azokkal a felforgató polgári elemekkel szemben, akik robbantani akarnak, minden megengedett a létező bolsevik osztályharcban. Bennünk pedig formálódik és erősödik a gyanú: nem lehet, hogy inkább a demokráciával szemben akarnak ellensúlyt?