Olaszország magára marad

A tunéziaiak felkelését Európa támogatta a korábbi diktátor Zin el-Abidin Ben Ali ellen, ám ennek az lett a következménye, hogy a kialakult demokráciában senki sem tartja vissza a tunéziaiakat attól, hogy jobb életet keressenek Európában. Amióta januárban az arab tavasz bekövetkezett, mintegy 26 ezer illegális bevándorló érte el az olasz partokat. Az olasz belügyminiszter kollégáival tartott luxembourgi találkozón sürgette a többi országot, hogy segítsék országát a menekültek áradatával való küzdelemben. „Most meglátjuk, hogy Európa valóban egységes és szolidáris-e, vagy pusztán egy földrajzi fogalom” mondta Roberto Maroni olasz belügyminiszter a tanácskozásra való megérkezésekor. A válaszra nem kellett sokáig várni. Elég hamar kiderült, hogy a többi ország úgy gondolja, az Afrikából érkező tömegek gondja elsősorban az olaszoké. Hans-Peter Friedrich, német belügyminiszter ezt világosan ki is fejtette, amikor újságírók kérdésére hangsúlyozta, hogy a Tunéziával való megegyezés a menekültáradat valamilyen módon történő megállításában Olaszország dolga. „Nem tudjuk elfogadni, hogy gazdasági menekültek tömege érkezzen Olaszországon át Németországba”, mondta a német belügyminiszter. Az olaszok ugyanis úgy kívánnak most segíteni magukon, hogy az illegális bevándorlóknak hat hónapra tartózkodási engedélyt adnak annak reményében, hogy ez elegendő idő lesz ahhoz, hogy Olaszországból hidegebb tájakra (például Németországba) vándoroljanak. Ha a módszer nem válna be, néhány olasz politikus radikálisabb megoldásokat helyezett kilátásba. Roberto Castelli a kormánykoalícióban részt vevő Északi Liga tagja és a Berlusconi-kormány miniszterhelyettese annak a nézetének adott hangot, hogy „Ez a probléma olyan hihetetlenül nagyra nőhet, hogy fel kell tennünk magunknak a kérdést: használjunk-e fegyvert.” Európai parlamenti kollégája Francesco Speroni is azt a véleményét fejezte ki, hogy utolsó lehetőségként fegyvereket kell használni. Mindkettő azzal érvelt, ha az erővel való beavatkozás elfogadható Líbiában, akkor ugyanez az elv alkalmazandó Lampedusa szigete esetében is. (Képünkön Lampedusára érkező migránsok.)
A bevándorlás a fejlett világban mindenütt probléma, ami nem is csoda, hiszen a fejlődő országok népessége a második világháború óta megháromszorozódott. Az amerikai Missouri államban azt találták ki, hogy népszavazással (90 százalékos igennel) államnyelvvé tették az angolt. Más nyelven nem lehet hivatali ügyeket intézni, sőt az illegális bevándorlók semmilyen állami támogatást (például élelmiszerjegyek) nem kaphatnak. Ám a bevándorlással kapcsolatos kiélezett vitákért nem kell átkelni az Atlanti-óceán túlsó partjára. A brit parlamentben is heves viták folynak a bevándorlók integrálhatóságáról. E vitákra utalva jegyezte meg Brendan O’Neill az angol The Daily Telegraphban, hogy felesleges a bevándorlókat vádolni az integráció sikertelenségéért, mert a meztelen igazság az, hogy nincs is mibe vagy mihez integrálódni. Összetartó brit középosztály hiányában, a nemzeti identitás gyakorlati elvesztésével a brit társadalom egyszerűen képtelen a bevándorlók társadalmi beillesztését megoldani.