Miért éppen most és miért robbantak ki az arab felkelések? Törzsi, vallási küzdelmekről van szó vagy kívülről gerjesztett harcok, katonai puccsok sorozata ez?
– Történelmi fordulatnak, földrengésszerű kulturális, gazdasági, politikai forradalomnak tartom az arab világ lázadását, ami az arab dekolonizáció, a gyarmatok felszámolásának második fordulója. Az előző pánarab forradalom a második világháború után robbant ki. Ezt a két kontinensen most futótűzként terjedő felkelésláncolatot elsősorban a zsarnokság, a szegénység, a város és falu közötti társadalmi feszültségek, a törzsi viszályok, a síita–szunnita szektás ellentétek robbantották ki. Emellett a nemzeti függetlenség utáni vágy, a palesztinok brutális elnyomása és megszállása miatti elégedetlenség, a térség kulturális és vallási hagyományai ellen folyó nyugati neoliberális hecckampány és iszlamofóbia miatti felháborodás is az okok közé tartozik. Az elmúlt évtized Washington közel-keleti politikájának látványos kudarca volt. Obama elnök most legalább retorikájában igyekszik elhatárolódni volt szövetségeseitől, az arab diktátoroktól. Persze nem a szaúdi uralkodótól, a bahreini kalifától és az olajemírektől. Valid Dzsumblat libanoni drúz vezér a minap megjegyezte: „Miért kellene nekünk a demokráciára hivatkozó amerikai elnök tanácsait követnünk? Mire tud minket okítani, amikor mindig a diktátorokat támogatta?”
– A diktátorok többsége valószínűleg megbukik, de mi jön utánuk?
– Ez minden forradalom legnagyobb kérdése. Azokra az iszlamofóbiás vádakra, hogy az araboktól idegen a demokrácia, Bernard Lewis vezető amerikai történész a napokban így reagált: „A teljes arab-iszlám hagyomány egyértelműen ellenzi az autokratikus és felelőtlen uralmat. Nagyon markáns hagyománya van – mind történelmi és törvényes, mind gyakorlati és elméleti hagyománya – a korlátozott, ellenőrzött és igazságos kormányzásnak. A muzulmánoknak, hogy egy szabadabb, jobb társadalmat építsenek fel, nincs szükségük arra, hogy ez ügyben a tengerentúlon kutakodjanak. A saját történelmükbe kell visszapillantaniuk, hogy megtalálják a megfelelő kormányzási formákat.” A közel-keleti stabilitás a biztonságos környezet amerikai– izraeli fedőneve, amely elsősorban Izrael regionális hegemóniáját, az olaj feletti ellenőrzést, a terrorellenes háborút és Washington politikai és katonai befolyását hivatott szolgálni. Az arab forradalmak ezt a stabilitást kezdték ki, emiatt újra kell tervezni az amerikai és izraeli stratégiai számításokat és döntéseket. Az Amerikai Egyesült Államok birodalmi érdeke a status quo, a Pax Americana, a birodalmi stabilitás fenntartása. Washington nemzetközi szerepe és befolyása azon múlik, hogy a világ változatlanul olyan marad, amilyen volt. Az amerikai elnökök ezért védik a Szovjetunió összeomlása után kialakult status quót. Ám a Közel-Keleten és másutt ez a birodalmi stabilitás többé aligha fenntartható. Ezért olyan ideges a szélsőjobboldali izraeli vezetés. Washingtont ebben a közel-keleti küzdelemben leginkább az érdekli, hogy melyik rendszer marad fenn tovább. A szunnita Szaúd-Arábia vagy a síita Irán. Ha a szaúdi királyság túléli a forradalmi változásokat, akkor Amerika és Izrael stratégiai győzelmet könyvelhet el. Ha viszont az olajkirályság összeomlik és az iráni síita papság átvészeli az ellenzéki felkelést, akkor az amerikai befolyás jelentősen csökkenhet a térségben. Az arab demokratikus mozgalmak, bár kimenetelük kiszámíthatatlan, máris jelentősen csökkentették Izrael biztonságát, befolyását és mozgásterét, növelték nemzetközi elszigeteltségét. Izrael elvesztette két legfontosabb szövetségesét a térségben: Mubarak egyiptomi elnök megbukott, és a Gáza elleni háborúval és blokáddal elidegenítette magától Törökországot.
– Minden idők talán leghatározatlanabb amerikai katonai akciójának vagyunk szemtanúi most Líbiában. Mi az oka ennek?
– A Líbia-ellenes intervenció elhatározását homályos és kétértelmű nyilatkozatokba burkolták. Humanitárius szándékokat fogalmaztak meg, például a civilek védelmét. Oroszországot és Kínát olyan helyzetbe hozták, hogy Ka-
dhafi reakciós szövetségeseinek tűnjenek, ha meg merik vétózni az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát. A támadásban részt vevők elejétől fogva arra törekszenek – sikertelenül –, hogy feloldják azokat a súlyos ellentmondásokat, amelyeket az ENSZ-határozat megszövegezésével és magyarázatával saját maguk teremtettek. A nyugati hatalmak fejest ugrottak a líbiai polgárháborúba és káoszba, világos célok, elképzelések és befejezési stratégia nélkül. Az egocentrikus francia elnök, Sarkozy, a nárcisztikus brit Cameron miniszterelnök és a harcias Hillary Clinton és amazonjai ösztökélésére Obama amerikai elnök hosszú vacillálás után váratlanul úgy döntött, hogy barátaival és egy díszarab emirátussal megtámadja Líbiát, persze humanitáriusan és katonailag. Tették ezt anélkül, hogy feltettek volna néhány lényegbevágó kérdést, és kiderítették volna, kik a líbiai rebellisek, milyen erős Kadhafi tábora és hadserege, mi lehet a kimenetele ennek a különös légi háborúnak. Obama legszűkebb környezetében pedig volt, aki kezdettől fogva világosan látta a veszélyeket, és el is mondta véleményét az elnöknek, majd a sajtónak is. Robert Gates amerikai védelmi miniszter szerint „a repülési tilalmi zónáról kiderült, hogy nem más, mint egy légi háború, amely a Tripoli ellen harcoló rebelliseket támogatja”. Obama nem hallgatott rá. Washington azt akarja, Kadhafi távozzon, de nem akar rendszerváltást, nem akar katonai megszállást. Ez a három cél kizárja egymást. Obama háttérbe vonul, újraválasztási kampányára készül, a parancsnokságot átadta a NATO-nak. Az amerikai légierőt kivonják Líbia légteréből. Obama korábban többször ígérte: „napokig, nem hetekig vesz részt a háborúban”. A támadók korábban abban reménykedtek, hogy a rosszul felszerelt, szedett-vedett rebellis csapat elfoglalja majd Tripolit és elzavarja Kadhafit. Ám ez a CIA és a titkosszolgálatok segítségével sem sikerült. Obama elnök kifutott az időből. Most lélektani hadjárattal igyekeznek megingatni Kadhafi hatalmát.
– Milyen végjátékra számíthatunk?
– Az elhúzódó holtpontot megerősítik egy hivatalos tűzszünettel és elkezdődnek a tárgyalások Tripolival, ami egységkormány felállításához vagy Líbia kettéosztásához vezethet. Így a mostani hatalom többé-kevésbé fennmaradhat. Ebben Kadhafi fiai is részt vennének, ha maga a diktátor távozna is. Egy másik lehetséges végkimenetel: az intervenciós sereget megerősítik szárazföldi csapatokkal és nagyobb tűzerővel, felszerelik és kiképzik a lázadókat, és katonailag megdöntik Kadhafi rendszerét. Ez persze ellentmond az ENSZ határozatának és Obama elnök eddig kinyilvánított óhajának. Szerintem az igazi konfliktus még várat magára, a líbiai háború csupán előjátéka a közelgő nagy közel-keleti válságnak.
– Az amerikai külpolitika a Közel-Keleten ugyanakkor tele van ellentmondásokkal.
– Az amerikai elnök most újfajta intervencionizmust, a katonai, politikai, gazdasági beavatkozás politikáját hirdette meg. Washington a jövőben különböző ürügyekkel fokozottabban törekszik a rendszerváltoztatásokra a Közel-Keleten, hogy kivédje az arab felkelések Amerika számára kedvezőtlen következményeit. A cél Amerika-barát szövetséges rezsimek létrehozása a bukott diktatúrák helyén. Obama elnök legutóbbi beszédében, amit nevezhetünk doktrínának is, először szólt nyomatékkal a humanitárius intervencióról, a „demokratikus aktivizmusról”, a katonai erő fokozottabb bevetéséről. Biztosítja a szabadságot egyeseknek, de nem mindenkinek. Szelektíven támogat országokat és szelektíven ítéli el az agressziót, a zsarnokságot és az emberiség elleni cselekedeteket. Cinikus kalkulációk, kétértelműség és kettős mérce jellemzi a washingtoni döntéseket. Ugyanis Washingtonnak semmi haszna a térség demokratikus forradalmaiból, amelyek rövid és hosszú távon is fenyegetik az amerikai érdeket, az olaj feletti ellenőrzést, Izrael hegemóniáját és a terrorizmus ellen folytatott értelmetlen háborúját. Amerikának stratégiailag fontosabb Szaúd-Arábia, Szíria, Jordánia, Jemen, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek, mint Líbia. A líbiai katonai akció csak arra hivatott, elterelje a figyelmet arról, hogy Washington segítségével nem támogatják, hanem elfojtják a forradalmakat ezekben az országokban. Humanitárius lepellel álcázzák például Párizs, London és Olaszország geopolitikai, gazdasági törekvéseiket Líbiában. Az érdekek számukra fontosabbak, mint hangoztatott morális értékeik. A háborúpárti amerikai neokonok (Wolfowitz, Perle, Kagan) szerint Obama elnök végre észhez tért.
– A Gázai övezetben sincs nyugalom. Az izraeli miniszterelnök-helyettes, Szilvan Salom ismét offenzívával fenyeget. Komoly lehet ez a veszély?
– Az izraeli sajtó idegesen és nyugtalanul elemzi az arab felkeléseket, amelyek szerintük sértik Izrael érdekeit és biztonságát. Daniel Lerg volt izraeli béketárgyaló erről így ír: „Az amerikai érdekek középpontjában Izrael áll. Washington jelenlegi problémája az, hogy az arab diktátorokkal egyensúlyozni tudott az izraeli érdekeket képviselve, de az arab demokratákkal ezt már nem tudja megtenni.” Ezért fél az izraeli szélsőjobboldali uralkodó elit. A félelem persze nem lehet semmilyen politika alapja, irányítója, mert akkor a félelem realitássá válik.
– A franciák, az angolok, az olaszok eddig nemigen törődtek az emberi jogokkal, ha üzleti érdekeik úgy kívánták. Mindhárom ország egykori és mai vezetői nagyon jó kapcsolatot ápoltak Kadhafi líbiai elnökkel, most pedig egyik napról a másikra elismerték a felkelők új kormányát. Nem politikai kalandorság ez?
– Sarkozy elnököt újgyarmatosítói ambíciói fűtik. Ötven évvel az eviani egyezmény után, amely megpecsételte a francia gyarmatbirodalom sorsát, kísérletet tett az észak-afrikai francia birodalom felélesztésére. Ez régi álma Sarkozynek. Ennek jegyében javasolta a Mediterrán Unió létrehozását, amit Izrael üdvözölt ugyan, de Törökország és Németország elutasította. A Líbia elleni katonai fellépés nem más, mint Maghreb európai gyarmatosításának újabb kísérlete. Egyébként ez a NATO első afrikai háborúja. Sarkozy belső gondokkal küszködik, népszerűsége csökken, tetszési indexe 20 százalék alatt van, ami a francia elnökök történetében példátlan. Arra törekszik, hogy a líbiai háborúval növelje megroggyant politikai tekintélyét és esélyeit a jövő évi elnökválasztáson.
– Ön több alkalommal készített interjút a líbiai vezetővel. Milyen embernek tartja Kadhafit?
– Amikor megismertem Ka-
dhafi ezredest, igazi forradalmár volt. Megdöntötte a királyságot, a törzsi viszályokból kivezette a három részre szakadt országot, és megteremtette a líbiai nemzetet. Támogatta az arab függetlenségi harcot, a palesztin nép küzdelmét az izraeli megszállás ellen. Ellene volt a kommunizmusnak, a kapitalizmusnak és a gyarmatosításnak. Egy harmadik elméletet dolgozott ki Zöld könyvében, amelyben szocializmusról, népi bizottságokról és a tömegek hatalmáról szól. Erről sokat vitatkoztam vele a Szemtől szemben Kadhafival című műsoromban. Először egy dunai hajón készítettem vele interjút. Ott volt valamennyi gyermeke. Bemutatta második feleségét, Szófia Farkast, akinek apai nagyapja magyar. Egy kivételével ő az édesanyja valamennyi gyermekének (hét fiú és egy lány). A nyolcvanas évektől terrorakciókat szervezett a Nyugat ellen, pénzelte a terrorszervezeteket és megalázta a többi arab uralkodót, támogatta az afrikai függetlenségi mozgalmakat. A hatalmas olajkincs gazdaggá tette az országot, és persze ő és népes családja is meggazdagodott. Így már csak szavakban volt forradalmár, a gyakorlatban a nyugati nagytőkét és az olajmonopóliumokat szolgálta. Közben évek óta küzdelmet folytat a szélsőséges iszlamisták, az al-Kaida ellen, akiket hosszú évekre bebörtönzött, majd legutóbb – vesztére – szabadon engedett. 2003-ban elrémisztette az Irak elleni háború, és gyorsan kiegyezett az amerikaiakkal, feladta atomprogramját, kiárusította Líbia vagyonát Londonnak és Olaszországnak, fizette Sarkozy jelenlegi francia elnök választási kampányát. Az egykori líbiai jólét rövidesen elpárolgott. Kadhafi kényúrrá változott, csak az allűrök és a pompa maradt meg. Egyre kevesebb jutott a törzsek pénzügyi támogatására és a közjólétre. Súlyos hibát követett el, amikor a tüntetések kezdetekor a fegyveres rebellisek közé lövetett.
– Miről szól a jövő? Lesz-e végre béke az olajfák alatt?
– Néhány diktatórikus arab rendszer Washington segédletével valószínűleg túléli a tömegek lázadását, de már nem lesz ugyanolyan, mint korábban volt. A diktatúrák vagy megdőlnek, vagy erőszakkal remélik leverni a forradalmat, mint például Bahreinben, Szaúd-Arábiában, Jemenben, Líbiában, Szíriában, Marokkóban és Algériában. Egyes uralkodók most pánikszerűen lazítanak a zsarnokságon, engedményeket tesznek, ígérgetnek, de a változás folyamata, szerintem, megállíthatatlan. A régi status quót már sehol sem lehet fenntartani a Közel-Keleten. Túl sok országban óriási tömegek, főleg fiatalok küzdenek azonos nyelven, azonos kulturális, társadalmi háttérrel, nagyjából azonos célokért, a változásért. A több mint két emberöltő óta érlelődő arab forradalmat aligha lehet feltartóztatni.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
