Minden népirtást, tömeggyilkosságot, genocídiumot megterveznek mind politikailag, mind katonailag – és mind mögött ott áll az ideológia meg az azt megtestesítő személy vagy csoport. A katyni erdőben kivégzendő lengyel tisztek névsorát Lavrentyij Berija tette Sztálin asztalára. Rákosi nem ment volna semmire Péter Gábor, Gerő Ernő és Farkas Mihály nélkül, miközben az ideológiai hátteret Révai József biztosította. Kádár mellett ott állt Papp János, Biszku Béla és Apró Antal, s nekik zárt Aczél György.
Az 1944. október 17-én Versecen „tábort verő” Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg mindenható ura, J. B. Tito mellett fölsorakozik Ivan Rukavina, Kosta Nadj, Ivo Lola Ribar, Alekszandar Rankovics. A generálstáb azonnal elrendeli Bácska, Bánát és Baranya területére a katonai közigazgatás bevezetését, ami a délvidéki magyarság számára a rémség és rettegés, a halál és a megsemmisítés hónapjait jelenti egészen 1945 tavaszáig. Csak egy ember nincs ott, csak a szelleme, „tudományos” munkássága, egész addigi élete, tevékenysége. Ő Vasza Csubrilovics, akinek nem árt, ha minden magyar ember megtanulja a nevét.
A Fekete Kéz Szarajevóban
Az 1897-ben Bosanska Gradiskában született Vasza Csubrilovics Danilo Ilics hatására már gimnazistaként csatlakozik Szarajevóban az Ifjú Bosznia (Mlada Bosna) nemzeti-forradalmi diákszervezethez, amely a Fekete Kéz (Crna Ruka) szerbiai illegális terrorszervezet hathatós támogatásával alakul meg a bosnyák fővárosban a XX. század első éveiben. A szervezet 1908 (Bosznia-Hercegovina annexiója) után aktivizálódik: tüntetések élharcosa, röplapokat terjeszt, és merényleteket szervez állami hivatalnokok ellen Horvátországban és Boszniában a „szerb nép idegen uralom alóli felszabadítása” érdekében. Leghírhedtebb akciójuk a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége elleni merénylet, amelyben Gavrilo Princip mellett részt vesz Muhamed Mehmedbasics, Nedeljko Csabrinovics, Danilo Ilics és a Csubrilovics testvérek: Veljko és Vasza.
A merényletben közvetlenül részt vevők mellett az Ifjú Bosznia anarchista szervezet csúcsvezetőségének (tíz-tizenkét fő) tagja még Trifko Babezs, Dobroszav Jevdevics, ideológusuk Vlagyimir Gacinovics – és a katolikus horvát születésű, majd boszniai szerb íróvá váló, később jugoszláv identitású Ivo Andrics.
Az első világháborút kirobbantó merénylet elkövetőit egy kivételével elfogják és bíróság elé állítják a hatóságok. A gyilkos lövéseket leadó Princip sorsa közismert (1918-ban a theresienstadti börtönben végez vele a tuberkulózis). Vasza Csubrilovicsot csak fiatalkorúsága miatt nem ítélik halálra, tizenhat év börtönt kap. Andricsot – aki nem vett részt közvetlenül a merényletben – is letartóztatják, de még a háború vége előtt szabadlábra helyezik.
Börtön után egyetem
Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után Csubrilovics is kikerül a börtönből, és Belgrádba megy, ahol elvégzi az egyetemet, s 1922-ben történészdiplomát szerez. A páratlan nyelvtehetségű Andrics is tovább tanul. Utóbbi ugyan nem szerette a Monarchiát, de azért annyira nem utálta, hogy ne a grazi egyetemen doktoráljon 1924-ben. Andrics a Jugoszláv Királyságtól (1929-től hívják így az országot) sincs elragadtatva, de azért annyira nem utálja, hogy ne szegődjék annak diplomatájává. A második világháborút közvetlenül megelőző időszakban már hazája nagykövete a Harmadik Birodalom fővárosában, Berlinben. Itt és ekkor kezdi el írni leghíresebb művét, a Híd a Drinánt (Na drini cuprija), amelyet Belgrádban fejez be 1945-ben. Andrics a kommunistákért sem rajong igazán, de azért annyira nem utálja őket, hogy a háború utáni első szövetségi szkupstina (parlament) tagja ne legyen. Az irodalmi Nobel-díj elnyerését (1961) követően már visszavonultan él Belgrádban, de azért tagja lesz a szerb, a horvát és a szlovén tudományos és művészeti akadémiának és több külföldi irodalmi társaságnak is. A szerbek Andricsot, a horvátok pedig Miroslav Krlezát (1893–1981) tartják a délszláv „írópápának”. Frissebb olvasásszociológiai adatok szerint azonban mindkettejük népszerűsége, ismertsége rohamosan csökken és territoriálisan korlátozódik.
De mit csinál ezen évtizedek alatt „hősünk”, Csubrilovics?
Gimnáziumi tanárként helyezkedik el Karlócán (Szremszki Karlovci), majd doktorál Belgrádban 1929-ben. 1934-től már egyetemi docens, és ekkor kerülnek szakmai érdeklődésének homlokterébe a nemzeti kisebbségek. Több dolgozata és tanulmánya is megjelenik, ezek közül az egyik – a leghírhedtebb – Az albánok kiűzése (Isterivanje Albanaca, 1937) címet viselő, nyíltan rasszista, szélsőségesen albánellenes, úgynevezett első memorandum. A háború alatt internálják a pánszláv eszméket hirdető egyetemi oktatót, akit 1943-ban ismét szabadon engednek. 1944-ben írja meg a Mein Kampf-i gondolati alapvetésű második memorandumát A kisebbségi kérdés megoldása az új Jugoszláviában címmel, s juttatja el azonnal a partizán hatóságokhoz 1944 októberében.
Gyűlölet és kegyetlenség
A nyomtatási formátumtól függően tizennégy–tizennyolc oldalas dokumentum bevezető szakasza megjelöli a délszláv népek fő ellenségeit: „Főleg a németeket, magyarokat, arnautákat (albánokat), románokat, olaszokat.” Ezek a népek, állítja a szerző, úgy kerültek érintkezésbe a délszláv területekkel, hogy elfoglalták azokat az Adriától a Karavankákig, és „a 18. és a 19. században Ausztria német és magyar telepesekkel népesítette be a Vajdaságot, Horvátországot és Szlavóniát”. (Minden szó után nem tehetek sic! jelet.)
Csubrilovicsot nem zavarja az ezeréves Magyar Királyság, nem zavarja az Osztrák–Magyar Monarchia sem, nem érdekli az Olasz Királyság. Nem, ő szerb történész, aki megállapítja, hogy a „[kisebbségek] már az 1912 és 1918 közötti háborúkban úgy viszonyultak hozzánk, hogy mást érdemeltek volna”. Ezt a kronológiai-geográfiai vakrepülést még fokozni is tudja egyetemi doktorunk, ugyanis „amikor 1918-ban létrejött Jugoszlávia [inkább SZHSZ Királyság] […], ekkor nagy területeket veszítettünk, amelyeken már száz éve etnikai fölényben voltunk, viszont saját országunkon belül nagyszámú idegen népet kaptunk”. Az idézett sorok és megállapítások már cáfolatra sem érdemesek, mert mindezeknek pont az ellenkezőjük igaz, mint ahogy annak a nemzetiségi paradicsomi állapotnak is, amelyet Csubrilovics így foglal össze: „[1918 után] a kisebbségeknek minden joguk megvolt, teljes oktatási autonómiát élveztek [édes istenem!], és joguk volt a kulturális kapcsolatok ápolására nemzetükkel”. Mivel csak ennek a mondatnak a cáfolata szétvetné e rövid írás kereteit, azt javaslom a tisztelt olvasónak, hogy a délvidéki magyarság két háború közötti, dokumentumokkal alátámasztott történetét Csuka János azonos című monográfiájából tekintse át! Ezek után úgy adjuk vissza a szót Csubrilovics „professzornak”, hogy művéből továbbá már csak a magyarokra vonatkozó részeket idézzük. Megtudhatjuk, hogy „a magyar katonaság már 1941 áprilisában mészárlást végzett Újvidéken, Zomborban és a titeli járásban. […] Telepes családok ezreit, akiket nem végeztek ki, magyarországi gyűjtőtáborokba hurcolták, ahol nagy részük odaveszett. A számítások szerint Bácska megszállása idején 20-25 ezer szerbet öltek meg.” Ezért „el kell őket távolítani az országunkból, mert rászolgáltak”.
A saját művét referátumnak nevező szerző a szórványmagyarságot „száműzhetőnek”, „beolvaszthatónak” és „szétzúzhatónak” tartja a csak rá jellemző cizellált szóhasználattal, és sommázva megállapítja, hogy a „kisebbségi tömbök” megsemmisítéséhez „a feltételek rendkívül kedvezőek”.
Mikor, ha nem 1944 őszén?
A háború végén marxista tanokat is hirdető Csubrilovics már sorolja is a friss szovjet „eredményeket”, utalván a karélokra, a Turkesztánba költöztetett koreaiakra és kínaiakra, de nem felejtkezik meg a Sztálin által kitelepített lengyelek, ukránok és beloruszok tömegeiről sem. Ezért hát nem is csoda, hogy „különösen nagy reménységgel vagyok a testvéri Szovjetunió iránt” – írja, majd így folytatja: „joggal remélhetjük, hogy a testvéri Szovjetunió segíteni fog, hogy a kisebbségi kérdést úgy oldjuk meg, mint ahogy ő teszi”.
Erőt merítve a sztálini modellből, az Antikrisztus szinte fölkiállt: „Kezdjük a Vajdasággal!”
Miért is? Mert „Horgostól és Szabadkától Zentán, Topolyán és Kulán át Újvidékig található az ország legnagyobb magyar etnikai tömbje. Az 1941-ben volt mintegy félmilliónyi magyarból majdnem 300 000 él a Bácskában. […] A körülbelül félmilliónyi magyarra és németre csak valamivel több, mint 300 000 szerb, horvát és szlovák jut.” Ez az első olyan állítás, amellyel nem vitatkozhatunk.
Kitelepítés, betelepítés
„Először is hangsúlyozom, hogy az ilyen háborúk a legalkalmasabbak az ilyen problémák megoldására. […] Amihez békeidőben évtizedek vagy századok kellenének, háború idején pár hónap vagy év elegendő. […] Ha meg akarjuk oldani ezt a kérdést, addig tehetjük, amíg a háború tart.” Pár sorral lejjebb pedig már a betelepítéssel bővítve folytatja hátborzongató javaslatait: „A katonaságnak még a háborús tevékenység idején tervszerűen és könyörtelenül meg kell tisztítania a nemzeti kisebbségektől a vidéket, melyet a mi népességünkkel szándékozunk betelepíteni.” Erre a „dicső” munkára „a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek főparancsnokságát” szánja a szerző, aki osztályszempontokat is érvényesítene a magyarsággal szemben. „A katonaság részéről történő tisztogatásokon kívül” javasolja még a kisebbségi jogok kollektív elvételét, hadbíróságot a legcsekélyebb vétségért, gyűjtőtáborok létesítését, teljes vagyonelkobzást, és biztos, ami biztos alapon „családjukat szintén táborba kell küldeni”.
Azt hihetnénk, hogy a kakofón-ördögi partitúra legalább itt befejeződik, de nem, mert szerzője kegyetlenül pontosan üt még egyet a bevert szög fejére azzal, hogy „egész Európát kész tények elé állítsuk!”. És miként? Csubrilovics szerint „most sokkal alaposabban, nagyobb komolysággal és tudományos módszerekkel kell hozzálátni a kolonizációhoz”.
Miután a kitelepítéssel végzett a szerző, rátér a betelepítés mikéntjére is úgy, hogy közben leleplezi a Szerbiában a két háború között uralkodó állapotokat: „1918-tól kezdve alkalmam volt figyelemmel kísérni azoknak a minisztériumi hivatalnokoknak a munkáját. Igen gyorsan korrumpálódtak, elbürokratizálódtak, s a minisztérium éveken át nem a kolonisták, hanem a hivatalnokai miatt létezett. A régi Jugoszlávia egymilliárd dinárt fordított az agrárreformra, viszont a hozzáértők számításai szerint ebből csupán kétszázmilliót kaptak a kolonisták, nyolcszázmilliót pedig elnyeltek a hivatalnoki fizetések. […] Korrupció pedig az ilyen munkáknál, ahol idegen vagyonok millióival rendelkeznek, mindig volt és lesz is.” Ebben a kérdésben sem vitatkozhatunk Csubriloviccsal, aki mielőtt kitenné a pontot dolgozata végére, még fölhívja a figyelmet arra, hogy „tömegeinknek a kisebbségekkel szembeni gyűlöletét és leszámolási hajlamát konstruktívan kell kihasználni”, mivel „meglehet, soha többé nem nyílik ilyen lehetőségünk, hogy etnikailag tiszta államot teremtsünk magunknak. Államunk minden nagyobb jelenlegi problémája, legyen az nemzeti-politikai, szociális vagy gazdasági, többé-kevésbé várhat egy későbbi megoldásra.”
Délvidéki Guernica
Még kéjes álmában sem gondolhatta Vasza Csubrilovics, hogy a csetnikekkel jócskán bővült szerb–jugoszláv partizánsereg „kotta szerint” valósítja meg a Délvidéken (a Vajdaságban) azt, amit ő papírra vetett. Ez olyannyira így volt, hogy egyes településeken már a velük szövetséges Vörös Hadsereg alakulatai állították le az elsősorban a magyarságot érintő partizánvérengzést. Elképzelhetetlen, hogy milyen lehetett az a vérgőzös infernó, amelyik már az oroszoknak is sok volt!
Az 1945 után létrejött új Jugoszlávia maximálisan hálás volt Csubrilovicsnak, aki nem véletlenül először földművelési miniszter lett (1945–46), majd az erdészeti tárcát vezethette 1950-ig úgy, hogy közben párhuzamosan a bölcsészkar dékánja is lett, egyben a Belgrádi Egyetem fő felügyelője (komesar), aki a szocialista–kommunista átalakulást-átalakítást levezényelte. Ezek után lett akadémikus, és alapíthatott 1970-ben Belgrádban balkanológiai intézetet. Minden létező magas rangú jugoszláv kitüntetést megkapott. Tíz évvel élte túl Titót, s 1990 nyarán, 93 évesen úgy hunyt el Belgrádban, hogy életének utolsó négy évében még gyakran hallhatta és láthatta Szlobodan Milosevicset.
Vasza Csubrilovics memorandumának eredeti példányát Goran Ilics történész tette közkinccsé, a Nedeljni Telegraf című hetilapban megjelentetve. Magyarul, Kartag Nándor fordításában, a Híd című folyóirat 1996/12. számában olvasható.
origo.hu
Menczer Tamás üzent a magyargyűlölő Manfred Webernek
