A politika közönye

Miért nem szerepel a megoldandó nemzeti ügyek között a tiltott és legális szerek túlzott fogyasztása? – teszi fel a kérdést Topolánszky Ákos 2010. október 15-én megjelent cikkében. Mivel magyarázható, hogy az elmúlt évtizedek néhány rövid „kegyelmi” időszakától eltekintve a hazai politikai és közgondolkodás számára az egészséget károsító magatartások nemzetközi összehasonlításban is kimagasló elterjedtsége soha nem fogalmazódott meg olyan problémaként, amelynek mérséklése, kezelése halaszthatatlanul szükséges lenne? Holott, amint ezt Topolánszky Ákos cikke részletesen bemutatja, az amúgy is nagyon rossz hazai halandósági és megbetegedési mutatókban a túlzott alkoholfogyasztás és a dohányzás meghatározó szerepet játszik.
A Magyar Nemzet hasábjain kialakult vitában a hozzászólók egy része azokat az egyéni és társadalmi okokat sorolja, amelyek a tudatmódosító szerek használatát kiváltják. Amint Földi Rita hozzászólásában írja, a szenvedélybetegség a társadalom állapotának egyik tünete. Valóban, azok a kutatások, amelyek ezen a területen készültek, mind azt bizonyítják, hogy a munkanélküliség, a nem kielégítő családi, munkahelyi környezet, az elégedetlenség, a rossz önértékelés, a rossz mentálhigiénés állapot és mindaz a sok egyéb tényező, amit a hozzászólók felsoroltak a vitában, hozzájárul a túlzott alkohol-, a drogfogyasztáshoz vagy a dohányzáshoz. Attól tartok azonban, hogy csak az általános társadalmi helyzet javulásától várni a szenvedélybetegségek visszaszorulását, nem sok sikerrel kecsegtet. Hiszen nem véletlen, hogy a miénknél magasabb életszínvonalú, stabilabb gazdasági-politikai berendezkedésű országok is kiemelten foglalkoznak az alkohol vagy más drogok okozta problémákkal, célzott stratégiákat kidolgozva, önálló szakapparátusokat kiépítve.
Mivel magyarázható az a tartós közöny és érdektelenség, amely Magyarországon a túlzott alkoholfogyasztással szemben immár évtizedek óta vagy akár egy évszázada megnyilvánul, és ma már úgy tűnik, a kábítószer-fogyasztás területére is átterjedt? Mivel magyarázható, hogy ma a külföldi szakembereket sokkal inkább érdekli az, hogy Magyarország miért foglalja el stabilan a világ vezető pozícióit az alkohol miatti halálozás, az öngyilkosság vagy a dohányzás mutatói alapján, mint a hazai politikusokat vagy az egészségüggyel foglalkozó szakapparátust?
A nyolcvanas évek témához kapcsolódó tanulmányai az ötvenes-hatvanas évek érdektelenségét a korabeli politikai berendezkedéssel magyarázták, amely a szocialista rendszertől várta a mértéktelen alkoholfogyasztás vagy a nagymértékű öngyilkosság automatikus megoldódását. A nyolcvanas évek hazai ellenzéke, a lengyel Szolidaritáshoz hasonlóan, azzal magyarázta az alkoholprobléma negligálását, hogy a politikusok számára még mindig jobb megoldás, ha az emberek bódult tudatállapotban élik életüket, mintha a politikai berendezkedés ellen lázadoznának. Ebben az időszakban jelentek meg az első olyan elemzések is, amelyek az állam gazdasági érdekeltségében látták az alkoholfogyasztás és a dohányzás mértéktelenségével szembeni politikai közöny legfőbb okát. A hetvenes-nyolcvanas években nemcsak a bevételből származó, nagyarányú haszon volt fontos, hanem egy áruhiányos időszakban az sem volt mellékes, hogy a lakosság a jövedelmének egy jelentős részét (Magyarországon 10-11 százalékot) alkoholra és cigarettára fordította. A rendszerváltozás utáni időszak politikai érdektelenségét több (nem magyar) elemzés az alkoholipar könnyű privatizálhatóságával magyarázta, ami azt eredményezte, hogy a rendszerváltó országokban épp az alkoholos italok előállítása és kereskedelme került ki elsők között az állami ellenőrzés alól. Míg tehát az államszocialista rendszerben az állam alkoholból származó jelentős jövedelme határozta meg az alkoholpolitikát (annak hiányát), addig a rendszerváltozást követő időszakban az alkoholmonopóliumok eltörlése a szabadpiaci elvek bevezetését és a magántulajdon respektálását szimbolizálta, továbbra is jelentős szerepet játszva az állam gazdasági bevételeiben.
A gazdasági érdekeltség, az alkoholból és dohánytermékekből származó jelentős állami bevétel ma is gyakran felmerül a politikai érdektelenség magyarázataként, hiszen az innen származó bevételek ma is jelentősek. Mára azonban már nálunk is elkészültek azok a gazdasági elemzések – erre Topolánszky Ákos is utal cikkében –, amelyek a bevételek mellé odateszik azoknak a károknak a költségeit, amelyeket a tiltott és legális szerek fogyasztása okoz. Ezek alapján pedig a gazdasági érdekeltség inkább a minél sürgősebb beavatkozást tenné szükségessé.
Koós Tamás hozzászólása az alkoholpolitika egy másik akadályaként említi azokat a kulturális értékeket, amelyeket az alkoholhoz kapcsolunk. És valóban, büszkék vagyunk a magyar borra, a magyar pálinkára, az alkoholfogyasztás szerves részét képezi étkezési szokásainknak, társasági életünknek. Nekem sem mindig könnyű elmagyarázni az egyetemi hallgatóknak – akik feltehetőleg ráadásul többet isznak, dohányoznak és használnak kábítószereket, mint az átlag –, hogy az alkoholfogyasztásnak különböző szintjei vannak. Lehetünk büszkék a magyar pálinkára és a magyar borra, s alkalmanként ihatunk is belőle, de van az alkoholfogyasztásnak egy olyan szintje és olyan módja, ami súlyos problémákat és egészségi károkat okoz. A diákok megértik ezt. Talán a társadalom többsége is megértené, de sokszor és sokaknak el kellene magyarázni. Hiszen Európában és a világ számos más országában ugyanúgy az étkezési és/vagy társasági szokások része az alkoholfogyasztás, és mégsem halnak meg tőle annyian, mint nálunk. A franciák vagy az olaszok szintén büszkék a maguk borkultúrájára, ennek ellenére az elmúlt évtizedekben mindkét országban felére csökkent az alkoholfogyasztás, nem kis részben tudatos alkoholpolitikai intézkedéseknek köszönhetően. Tehát a problémák tudatosításának, tudatosulásának nem kellene feltétlenül veszélyeztetnie azt a nemzeti büszkeséget, amelyet a minőségi termékekkel kapcsolatban érzünk. Magyarországon azonban az alkoholfogyasztáshoz kizárólag pozitív jelentések kapcsolódnak a közvélemény és a politika szintjén egyaránt, holott nagyságrendekkel több ember betegszik meg és hal meg a túlzott alkoholfogyasztástól, mint a köztudatban ma is sokkal negatívabb megítélést kapó kábítószer-fogyasztástól.
A politikai közöny egy további magyarázata lehet az a sajátos társadalmi tudat, amely a drogosokkal, az alkoholistákkal szemben megfigyelhető. Annak ellenére, hogy a magyar társadalom nagy többsége által nemcsak az alkoholfogyasztás elfogadott, hanem bizonyos alkalmakkor a mértéktelen ivás is megengedhető, kutatások bizonyítják, hogy az iszákosok vagy a kábítószer-fogyasztók a legkevésbé tolerált csoportok közé tartoznak. A magyar lakosság inkább elfogadja szomszédjaként a börtönviselteket, a menekülteket stb., mint az iszákosokat vagy a kábítószer-fogyasztókat. Nemzetközi kutatások alapján ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy mindkét fogalomhoz olyan negatív értékek társulnak a közgondolkodásban, amelyek nem feltétlenül az alkohol- vagy a kábítószer-fogyasztáshoz kapcsolódnak, hanem sokkal inkább megfelelnek a társadalom különféle okokból marginalizálódott csoportjai jellemzőinek. Az emberekben pedig az a képzet alakul ki, hogy az alkoholisták vagy a drogfüggők kizárólag személyesen felelősek saját állapotukért. Ezt a szemléletet a politika nemcsak erősítheti időnként azzal, hogy az egyént teszi felelőssé egészségromboló, felelőtlen életmódja miatt (erre hazai példákat is láthattunk bőségesen az előző évtizedekben), hanem fel is használhatja érvrendszerében arra, miért nem szükséges „meggondolatlan emberek” önpusztító életmódja okozta károkkal foglalkozni. Amint Buda Béla írja hozzászólásában, „mintha csendes társadalmi egyetértés alakulna ki”, hogy az „alkoholbeteg-ellátás, a pszichiátria vesszen, ne pedig a »fontos« ágazatok”.
Az, hogy az alkohol- vagy a drogfüggő beteg, a függés pedig betegség, amit kezelni, gyógyítani kell, immár csaknem száz éve elfogadott szakmai tény. Az, hogy a kábítószer- vagy az alkoholprobléma nem köthető marginalizálódott csoportokhoz, hanem a társadalom valamennyi csoportjában fellelhető, immár hazai kutatások által is bizonyított. Nem is tekinthető csak magyar sajátosságnak az, hogy a köztudat negatívan ítéli meg az alkoholizmust vagy a kábítószer-fogyasztást. Egy WHO-vizsgálat szerint más fejlett országokban is a legnagyobb elutasítást és stigmát kiváltó fogalmak közé tartozik az „alkoholizmus” és a „drogfüggőség”. Mégis, máshol ez nem jelenti akadályát a probléma kezelését szolgáló intézkedéseknek.
Kétségtelen, hogy volt néhány rövid időszak a magyar történelemben is, amikor az alkohol és más drogok okozta problémák a politikai érdeklődés előterébe kerültek. Ilyen volt a nyolcvanas évtized az alkoholprobléma esetében, és ilyen volt a kilencvenes évtized és a kétezres évek eleje a kábítószer-probléma terén. Míg az alkohol iránti érdeklődés már a rendszerváltozás idején megszűnt, addig a kábítószer esetében inkább csak az utóbbi években figyelhető meg az érdeklődés lanyhulása. Számos hazai és külföldi szakember véli úgy, hogy a probléma iránti figyelem mértéke nem mindig a probléma nagyságával van összefüggésben, hanem gyakran attól függetlenül, más társadalmi jelenségekre reagálva változik. Jó lenne, ha egyszer Magyarországon a tiltott és legális drogok fogyasztásának a mértéke, az abból eredő súlyos egészségügyi következmények és az ezeknek gátat vetni képes szakmai tudás számítana, nem pedig ettől független tényezők befolyásolnák a közfigyelmet és a szakpolitikát.

A szerző szociológus (Budapesti Corvinus Egyetem)

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.); F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.); Mohás Lívia (A lelki és szellemi egészség alapozása, november 6.); dr. Nagy Zoltán (Rekviem a Lipótért, november 10.); dr. Buda Béla (A lelki egészség zavarainak témája a médiában, november 26.); Nagy Zsolt (Felépülni az alkoholizmusból Magyarországon, december 1.); dr. Koós Tamás (Arcunk a tükörben – az alkohol és a magyar társadalom, december 9.); Török Péter (Nem csak a felső tízezer problémája, 2011. január 4.).; Deme Tamás (Lelki tartalékaink, február 28.).