Azerbajdzsán popzene

Imádom az összeesküvés-elméleteket, mert sajnos többnyire megállják a helyüket, de ami az utóbbi napokban az Eurovíziós dalfesztivál 2011 körül zajlott pró és kontra, már nálam is meglazította a biztosítószeget. Ezeket a paranoiákat fogjuk az alábbiakban ízekre szedni, de előbb fel kell tennünk a kérdést: mi van, itt már mindenki megbolondult?
Lássuk a tényeket! A magyar induló, Wolf Kati a döntőben huszonöt résztvevő közül a huszonkettedik helyezést érte el. Ez így leírva combos kudarcot sejtet, de úgy tisztességes, ha hozzátesszük, hogy a döntőig el is kellett jutni, így pedig már úgy fest a dolog, hogy a termék (esetünkben a dal és előadója) a középmezőnybe pozicionálta magát, ami, ugye, mindjárt másként hangzik. Különösen, ha azt is tudjuk, hogy magyar versenyző nem sokszor ért el jobb eredményt, például 1994-ben Bayer Friderika negyedik lett, 2005-ben a nyolc év jegelés után feltámasztott show-n a Nox tizenkettedik, 2007-ben Rúzsa Magdi a kilencedik, de többször úgy alakult, hogy már a selejtezőben eltűnt a jelölt. Az tehát, hogy számszakilag miként értékeljük a helyezést, attól függ, hogy honnan nézzük, és hogyan akarjuk látni.
Az értékeléshez tartozik még, hogy a dalfesztivál játékszabályai meglehetősen sajátosak. A részt vevő nemzetek szavazatai döntik el a sorrendet, a saját országából senki sem küldhet SMS-t, így optimális esetben egyfajta nemzetközi tetszési index tárulhat fel az arra kíváncsiak előtt. Ami elsőre rendkívül demokratikusnak tűnik, hiszen elvben az andorrai énekes ugyanolyan eséllyel pályázhat a győzelemre, mint a nyolcvanmilliós Németország dalnoka, ráadásul eleve kizárt annak a lehetősége, hogy egy olyan zsűri döntsön a végső sorrendről, amelynek tagjait előtte ingyé’ megnyaraltatták a festői bakui olajmezőkön szobalányoknak álcázott KGB-ügynökök társaságában. Ennek oltárán ugyan az úgynevezett szakmaiságnak annyi, viszont rögtön egy egész országot (országokat) lehet utálni a komplett lakosságával együtt, nem kegyelmezve aggnak és karonülőnek. Mint ahogy az most nálunk történik egyfelől egy felfokozott, gerjesztett várakozás után kudarcként felfogott végkifejlet után.
Tekinthetjük persze ezt az egészet egyfajta virtuális háborúnak, rizikómentes stratégiai harcnak, de azért lássuk be, ez egy játék. Olyan amilyen, de játék, amit nem érdemes túlhisztizni, a helyén kell kezelni, különben könnyen nevetségessé válhatunk. Azok az angolok, akiket egyáltalán érdekelt a közvetítés, ezt úgy oldották meg, hogy gratuláltak a győztesnek, aztán elmentek a kocsmába. Felmerül persze a kérdés, hogy a leadott szavazatok tükrözik-e az adott ország iránti rokon-, illetve ellenszenvet vagy a benne élő nép megítélését. Hogyne, néhány százalékban. És abban a mentális állapotban, amikor valaki abból az indíttatásból szavaz, hogy a tavalyi nyaralása alatt csúnyán nézett rá a rendőr Montenegróban, ezért aztán a helyi erő lehet akár Caruso reinkarnációja, inkább befogja a fülét a produkciója alatt. Előfordulhat persze személyes sérelmek táncdalénekesekre történő projektálása, mégis valószínűbbnek tűnik, hogy a műfaj kedvelői inkább a dal, az énekes kisugárzása és ízlésük alapján választanak maguknak csillagot. Az utóbbival meg nehéz vitatkozni, vagy rendőrt állítani mellé, különösen egy esztrádműsorral kombinált médiaesemény kapcsán. Még mindig elképzelhető persze, hogy történelmi sérelmek, napi politikai ügyek, szomszédi viszonyok és kapcsolatok mozgatták a billentyűkön az ujjakat, de akkor néhány dolgot végképp nem értek. Miért övezte közutálat szegény svájciakat a hatalmas francia–német–olasz nyelvterületen is? Mindenhol bedőltek a frankhitelek? A magyar voksolók a hagyományos izlandi–magyar barátság jegyében adtak maximális pontszámot az izlandiaknak? Akad, aki egy pillanatig is komolyan gondolja, hogy a finnek azon rétege, amely riadtan mobiltelefont ragad, hogy rövid szöveges üzenetben, megfelelő összegű készpénz kifizetése ellenében nyomatékosítsa véleményét egy nemzetközi show-műsor valamelyik szereplőjével kapcsolatban, megkülönböztetett figyelmet tanúsít a finnugrisztika iránt? Viszont ez fordítva egyáltalán nem működik? A horvátok meg elfelejtették a Kalasnyikovokat és hazánk konok fáradozását uniós tagságuk érdekében, visszafordítják a Jellasics-szobrot, és Wolf Katin verik el a port? És már a székelyekben sem lehet bízni, szilajul ugrottak egy minőségit, és a Bocskor Bíborkával felálló Magashegyi Underground jobban felizgatja őket, mint egy düsseldorfi táncdalfesztivál? Egész Európa utál minket (jó, nem annyira, mint szegény, sokat szenvedett svájciakat), egyedül vagyunk a germán–szláv tenger közepén, a rögvalóság talajgyökerén? Ez utóbbiban persze van valami, de az ilyesmi ritkán manifesztálódik slágerek megítélésében.
Vagy esetleg mindez a magyar diplomácia kudarca, és Martonyi János azonnal monnyon le? Szlovákia persze már megint külön kategória. Itt két roppant valószínűnek tűnő teória csap össze. Az egyik szerint azért kapott a magyar dal viszonylag kevés támogatást felvidéki testvéreinktől, mert az anyaország kormánya a Magyar Koalíció Pártját támogatja a Most (Híd) ellenében. Ez tényleg leíratott, nem én találtam ki. A másik így hangzik eredetiben: Vazeny zakaznik, obsah spravz aslanych z wybraneho cisla nie je pre vas povoleny. Azaz, Tisztelt ügyfél, a választott számról ilyen tartalmú szöveg küldése önnek nincs megengedve. A Felvidék Ma című hírportál értesülése szerint többen is jelezték, hogy Wolf Katira küldött szavazataikat ezzel a hibaüzenettel dobta vissza a rendszer. Amennyiben ez tényleg tömegesen fordulhatott elő, és döntően befolyásolta az események menetét, azonnal szerzek egy bitang nagy terepjárót a hozzá tartozó rokkantigazolvánnyal és szlovák rendszámmal, s menedékjogot kérek Szlovákiában. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a világon egyedülálló módon egy nyilván külföldi kézben lévő szolgáltató előnyben részesíti a terepország érdekeit a saját profitjával szemben, és egy ilyen országban jó élni.
Azerbajdzsánban meg alighanem még jobb, ott a jelek szerint reggeltől estig dübörög a gazdaság és a popzene, valamint jó úton haladnak a nagyhatalommá válás útján, ami abból is jól látszik, hogy az azeri dal nyerte idén az Eurovíziós dalfesztivált. Ez a fenti logika mentén annak köszönhető, hogy a méltán népszerű ország dúskál az olajban, ezért aztán lehet vele riogatni a rendkívül ijedős oroszokat, és jó lesz nekik egy kis országimázs jövőre (a lebonyolítási rendszer szerint a győztes ország rendezheti a következő évi fesztivált – H. Z.), mert abban van a sok pénz. Azt azért ne felejtsük el, hogy bár a gazdaság, a politika és a művészetek egyre durvább ölelkezéseinek lehetünk tanúi az utóbbi évtizedekben, most nem első kategóriás filmfesztiválokról, az Oscar- vagy a Nobel-díj odaítéléséről beszélünk. Az ottani döntések még ma is komoly súllyal bírnak és messzire ható következményekkel járnak, bár a fél világ előre tudja, hogy ha valahol kitör egy háború, vagy csak az adott ország kulturális életére akarnak egy kis nyomást gyakorolni, azonnal felbukkan a semmiből egy helyi zseni, és már viszi is az elismerést, tegyük hozzá, gyakran nem is érdemtelenül. De nemzeti – nemzetközi – kérdést csinálni egy táncdalfesztiválból talán kissé még korai.
Ennek ellenére az interneten azonnal elszabadult a pokol, és tisztelet a kivételnek, a névtelenségbe burkolózó degeneráltak és perverzek szokás szerint magukhoz ragadták a kezdeményezést, annak rendje és módja szerint ömlött a mocsok a zsidózástól az emberi méltóság sárba tiprásán át a szexuális aberrációkig. És akkor most meg is érkeztünk az alfahímhez, Orbán Viktorhoz. Csodálkoztam volna, ha kimarad, hiszen köztudomású, hogy ő tehet a sertéspestisről, a belvízről és az aszályról egyszerre, Gyurcsány Ferenc egyre különösebb mimikájáról, valamint arról, hogy bajnok lett a Videoton és kiesett az MTK. Talán annyiban különbözik a helyzet a megszokottól, hogy esetünkben nem is a hazai ápoltak vitték a prímet, hanem (a Blikk szíves közlése szerint) a Tageszeitung című berlini napilap újságírója, Jan Feddersen. Tanult kollégánk ugyanis, miután megdicsérte a magyar versenyszámot, azt találta írni, hogy „politikai okokból el kell utasítanunk, Orbán Viktor egyik kegyeltje.” A Blikk megkeresésére még azt is hozzáfűzte, hogy mindezt a „forrásaitól” tudja. Amennyiben nem médiaheckről van szó, esetleg finom öniróniáról, és a szerző valóban megalkotta a médiatörvény – új alkotmány – Wolf Kati háromszöget, csupán egyetlen megfejtés maradt. Jan Feddersen hülye. Azonban ezt a feltevést is kezeljük a helyén.
Nem valószínű, hogy egy többmilliós nagyvárosban ötvenötezer példányban megjelenő lap munkatársa a magyar konzulátus megrohanására késztette volna a német polgárokat, egyébként is azt ír, amit akar, sajtószabadság van náluk is. Még azt az egyébként adekvát kérdést sem érdemes feltenni neki, hogy te figyelj, Hanzi, szerinted Magyarország miniszterelnöke kinek szurkoljon? A kirgizeknek? A források meg hadd buzogjanak, egyszer csak elapadnak.
Sok mindenről szó esik Eurázsia-ügyben, csak Wolf Katiról kevés, pedig ő vitte vásárra a bőrét. Kívánom neki, hogy az tudjon maradni, aki. Egy szerethető honfitársunk.