Mi a magyar?

A dunai szövetség terve nem egy történelmietlen utópia volt tehát, hanem részben túlkorai, részben túlszükkörü. Végeredményben egy Ausztriaellenes koncepció volt, holott a történelmi feladat éppen abban áll, hogy a régi Ausztriát kibővitsük és modernizáljuk s ezáltal képessé tegyük az itt élő népeket világtörténelmi missziójuk keresztülvitelére, mely egy élesszemü francia ítélete szerint – ne feledjük: ezt a világháború negyedik évében irja s mintegy felújítja a legjobb angol és francia publicisztika háboruelőtti tradicióit – a szabad népek konföderációjának megteremtésében állana a Duna és a Visztula partjain.
A magyar függetlenségnek csak egy ilyen népszövetségen belül lehet józan értelme s nem lehet más józan és reális értelme, mint mindama kis nemzeteknek demokratikus tömörítése, melyek gazdasági és politikai izolációban képtelenek volnának történelmi és kulturális értékeiket szabadon kifejleszteni Nyugat és Kelet rivális befolyásainak határállomásán; másrészt megteremteni a népek és fajok eme zavaros káoszában a nemzetiségi kisebbségek védelmének egy olyan rendszerét, mely a nemzetiségi törekvéseket anarchisztikus viszályok magjai helyett az egyetemes kulturhaladás nagyszerű biztosítékaivá fogja tenni, egészen ugy, miként a vallásszabadság intézményes biztosítása gazdagabbá és szabaddá tette az emberiség erkölcsi lelkiismeretét.
E célok elérésére nem az elzárkózás, az izoláció és a kényszerasszimiláció vezet, hanem a népek ama szabad szövetségi […] rendszere, az a monarchikus Svájc, mely egyedül oldhatja meg a dunai és a balkáni népek nagy sorsdönt feladatait, melyekre nézve az észszerű végcél nem az osztrák-németségtől való elválás, hanem megszüntetése minden olyan politikai vagy gazdasági privilégiumnak, mely nem egy nép természetes előnyeiből, hanem régi megmerevedett hatalmi pozicióiból következik.
A magyar, a cseh, a lengyel, a délszláv, sőt az osztráknémet függetlenségi gondolatban nem a külön államiság és az önálló hadsereg a punctum soliens (ez inkább csak külső formája, szimbolikus kifejezése a nagy belső lényegbeli átalakulásoknak), hanem az a törekvés, hogy a népszövetség minden alkateleme a saját maga ura, a maga szerencséjének kovácsa legyen s ne ismerjen maga felett semmi olyan hegemóniát, mely nem valódi, természetes erkölcsi, szellemi vagy gazdasági fölényből következik.
Vagyis a régi monarchiának inkább mechanikus és dinasztikus összetételét organikussá és demokratikussá kell tenni korunk uralkodó eszméinek megfelelően.
(Jászi Oszkár: Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok, 1918)