(okosak-e a gorillák )

Én nem tudom, hogy a bulvárhírek igazságtartalma mennyiben felel meg a „szent hír” sajtószabad eszményének. Ezen tűnődöm, amikor a Borsban olvasom, hogy a délkelet-angliai Port Lympne állatkertben a gorillák nagy élvezettel és bizonyos szakértelemmel használják az érintőképernyős számítógépeket. A kísérleti program vezetője, Phil Ridges szerint a főemlősök nemcsak remekül szórakoznak, hanem rengeteget tanulnak is, és (ráadásul) nem kizárt, hogy óriási eredményeket érhetnek el.
Régóta nagyra becsülöm az úgynevezett emberszabású majmokat, kevésbé a majomszabású embereket. Fogalmam sincs, hogy egy kiművelt felnőtt gorilla szellemi szintje megközelíti-e, netán meghaladja az egy-két éves gyermekét. Annyi biztos, hogy például az unokáim még járni, beszélni sem tudtak, de máris szívesen nyomogatták különböző elektromos készülékek gombjait. Tóni egyévesen többször felhívta mobilon Svájcban élő nővéremet, akinek csak nehezen sikerült azonosítania a „telefonbetyárt”. De a fent említett gorillák esetében nem gombokról, hanem érintőképernyős iPadokról van szó, s az intelligensebbje lehet, hogy rövidesen blogol, fórumoz, chatel, miként ezt korunk legfelvilágosodottabbjai és legbátrabbjai teszik. Könnyen eljöhet az az idő, amikor párját neten választja ki, s rá is ki kell terjeszteni az EU-kompatibilis sajtótörvényeket.
A számítógép közeli rokonságban áll az érintőképernyős okostelefonnal. Olyan bugyuta embert még nem láttam, aki ne tudta volna elsajátítani egy okostelefon kezelését. Nem vagyok mizantróp, de van néhány homo sapiens, aki képtelen olyan érzelmi és értelmi szintre, amellyel egy humorérzékkel megáldott, szerető szívű gorilla a gyermekéhez viszonyul. Mindezt figyelembe véve azt hiszem, hogy kiinduló bulvárhírünk akár igaz is lehet.
Az előbb unokáim korai gombnyomogatós hajlamait említve eszembe jutott egy balul sikerült vállalkozásom. Tavasz közeledvén lányom említette, hogy Ambruskának kellene egy „lengébb” dzseki, nem izzasztó, vízhatlan anyagból. Példaként említette az én egyik kabátkámat, amely Mao Ce Tung ünnepi viseletére emlékeztet. Ő ilyesmit sehol nem talált. E beszélgetés után azonnal felkerestem kedvenc kínai boltomat, ahol néhány évvel ezelőtt a Mao Ce Tung-os dzsekimet vettem a koreai szappanoperák főhősnőihez hasonlító kínai lánytól. Helyette most egy korosabb eladó fogadott, aki bízvást hölgy tagja lehetett volna a hajdani „négyek bandájának”. (De hol van már Kínában a tavalyi hó?) Ez a hölgy küllemét meghazudtoló kedvességgel kapásból leakasztott a fogasról egy ötévesnek való csodadzsekit, olyat, amilyet az amerikai tengerészgyalogosok akció közben is viselnek. Kétezer-négyszáz forintba került ez a „macsós” ruhadarab. Boldogan vettem meg, várva, hogy Ambruska (aki közben kapott anyjától egy hagyományos tavaszi dzsekit) mit szól hozzá. Mikor meglátta a rambós szerelést, elfintorodott. „Mi a baj vele?” – kérdeztem. „Tele van gombbal.” „De hiszen te szereted a gombokat…” „Tegyünk különbséget – mondta választékosan. – Csak a nyomógombokat szeretem.” Még felpróbálni sem volt hajlandó a ruhadarabot.
Később így évődtem vele: „Sikerült szereznem neked egy csomó gombot.” „Nyomógombot?” „Dehogy, kabátgombokat. Hiszen – böktem a dzsekijére – ezen is van kettő.” „De nem huszonöt” – felelte méltósággal vagy inkább egy kis lekicsinyléssel. „Száz évvel ezelőtt nem is volt cipzár – próbáltam érvelni visszavonulás közben. – Ahogy érintőképernyős mobil sem.” Erre viszonozva kezdeti iróniámat, így felelt: „Ha imádod a gombokat, varrd fel az összeset a saját kabátodra.” Ezzel a torkomra forrasztotta a szót. Hogy miként vághattam volna vissza, én nem tudom…