Vincere o morire! Győzelem vagy halál! – érkezett meg a távirat röviddel a döntő előtt Rómából az olaszok szálláshelyére, és a Mussolini-érában ezt illett komolyan venni. Pedig a címvédő addig már több „halálközeli élményt” át- és túlélhetett, ugyanis a nyolcaddöntőben hosszabbítás árán evickélt túl 2:1-gyel Norvégián, a negyeddöntőben a franciákon hámozta át magát 3:1-gyel, majd a négy között úgy verte 2:1-re a favorit Brazíliát, hogy az ellenfél már a fináléra gondolva pihentette gólzsákját, Leonidast. Mai ésszel felfoghatatlan könnyelműség, de akkoriban más idők jártak. A dél-amerikai csodacsatár például a lengyelek ellen mezítláb akart focizni, ám amikor a bíró ráparancsolt, mégis felvette a csukáját, és hirtelen felindulásból be is rámolt négy gólt. Ha az olaszok ellen is játszik, talán magyar–brazil döntőt rendeznek.
Mert a mieink díszmenetben haladtak. A selejtezőben – az ellenfél ráállt, hogy Budapesten rendezzék az egyetlen mérkőzést, tudván, semmi esélye sincs – 11:1-re elintézték a görögöket, a vb-nyitányon 6:0-ra a világbajnokságon első ázsiaiként feltűnt Holland-Indiát (fiaink a szünetben azon hahotáztak, hogy az indonézek az öltözőben nem a padon, hanem a földön ülnek), majd jött Svájc. Holtfáradtan, de nem akármilyen sikerélménnyel: három nappal korábban megismételt meccsre kényszerült Németországgal, és 4:2-vel kiverte az anschluss miatt osztrák klasszisokkal megerősített favoritot! Sárosiék azonban megálljt parancsoltak, ha nem is ment könnyen; úgy nyertünk 2:0-ra, hogy az olasz játékvezető elnézte az óráját, 91 percig vezette a mérkőzést, Zsengellér ekkor biztosította be a győzelmet. Ehhez képest az elődöntőben a Nagy József tréner irányította svédek elleni 5:1 – az első percben már 1:0 volt oda – könnyed átmozgatásként hatott, pedig a skandinávok királyukat, V. Gusztávot szerették volna meglepni nyolcvanadik születésnapján. Szó se róla, sikerült nekik.
Mint ahogy dr. Dietz Károly szövetségi kapitánynak is mindenkit, mert a fináléra három helyen is változtatott a győztes csapaton. A jobbhátvéd helyén Korányit Polgárra, a halfsor közepén Turayt Szűcsre, elöl pedig Toldi Gézát Vincze Jenőre cserélte. A duce tiszteletére kék helyett feketében játszó olaszok ziláltan készülődtek, a stadionba menet dugóba kerültek, így Pozzo mester visszairányította a buszt a szállodába, hogy a játékosok inkább ott ücsörögjenek. Kezdésre azonban kiértek, sőt, a 6. percben Colaussi révén meg is szerezték a vezetést. Ezt Titkos két percen belül kiegyenlítette, de a vb sztárja, Piola hamarosan betalált, és Colaussi még szünet előtt 3:1-re alakította az állást. A 70. percben Sárosi szépítő gólja visszahozta a reményt, de Piola második találata szentesítette a 4:2-es végeredményt, Olaszország címvédését, az 1934-es alakulatból megmaradt Meazza és Ferrari második aranyát.
No meg az első magyar ezüstöt, amelyet a rajt előtt mindenki örömmel fogadott volna, ám utóbb nem kímélték Dietz Károlyt. Hisz a döntőre, ugyebár, felforgatta a csapatot, és azt is a fejéhez vágták, hogy ki sem vitte a vb-re a bohém Cseh „Matyit”. Hiába, a korábban államrendőrségi fogalmazóként, majd budapesti rendőrkapitányként – ebbéli minőségében tartóztatta le 1919. február 21-én Kun Bélát és társait – dolgozó Dietz doktor nehezen viselte a léhaságot. Cseh Matyi pedig már életében hajtogatta, azt írják majd a sírjára, hogy „Élt 40 évet, de azt jól”; hátborzongató, hogy 1950-ben, 40 évesen hunyt el.
Dietz Károlynak bezzeg hosszú élet adatott meg, nem akármilyen viszontagságokkal. A Tanácsköztársaság első napján a vörösök vetették börtönbe, 1944 őszén a nyilasok tartóztatták le, majd 1951-ben ismét a kommunisták telepítették ki Bodrogkeresztúrra. E megpróbáltatásokhoz képest mi volt egy vesztes vb-döntő? Persze ki hitte volna 1938 nyarán, hogy a következő világbajnokságra tizenkét esztendőt kell várni? Ki tudja, milyen sikereket érhetett volna el együttesünk az 1942-es és ’46-os világbajnokságon, mennyire fonódhatott volna össze az ezüst- és az aranycsapat?
Hiszen 1945-ben még együtt játszott a válogatottban a harmincéves Zsengellér „Ábel” és a tinédzser Puskás Öcsi.
Az élő és mesélő történelem
Gyetvai László 17-szeres válogatott, a Ferencvárossal többszörös bajnok, Magyar Kupa- és Közép-európai Kupa-győztes. Kilencvenhárom esztendősen is kristálytisztán emlékező és fogalmazó, velünk élő történelem. Azzal kezdem a beszélgetésünket, bizonyára azért maradt le az 1938-as vb-ről, mert még túl fiatal volt, ezzel máris felnyitok egy zsilipet, és ömleni kezdenek rám dicső futballmúltunk elképesztően éles képei.
– Nem voltam én már túl fiatal. Rögtön az első kölyök Fradi-toborzón, amikor kétszáz gyerek közül kiválasztottak, azt mondta az edző, balszélső leszek, mert robbanékony és ballábas vagyok. Azonnal meghatározta a posztomat. Szóval azért nem mehettem ki a vb-re, mert bár a keretbe bekerültem, csak kötött létszámú küldöttség utazhatott, és az egyik vezető felvetette: minek kiküldeni Gyetvait, amikor Kohut kiváló formában futballozik a balszélen Marseille-ben, és őt utaztatni sem kell? Az illető érvelését elfogadták, így viszont ő ment helyettem.
– A hazai közvéleményt még inkább foglalkoztatta, hogy Cseh II Lászlót is itthon hagyták. Ön szerint hiba volt?
– Cseh Matyi, mint örök tartalék, ha nem játszott, állandóan mondta a magáét, intrikált. A bohémságával nekem nem volt gondom. Pedig előfordult, hogy véletlenül találkoztunk egy vendéglőben, kérlelni kezdett, menjek el vele Brüll Alfrédhoz, az MTK főnökéhez, becsöngetett az Andrássy úti villájába, és azt mondta neki: Elnök úr, itt állok a Gyetvaiékkal, meghívnám őket egy liter borra, de annyi pénzem sincs, most mit csináljak? Brüll erre felhívott minket, és a kezébe nyomott 800 pengőt, ami akkor körülbelül egyhavi fizetésünknek felelt meg.
– Egyébként Cseh vagy a vb-döntőn kihagyott Toldi kiállta az összehasonlítást Sárosival?
– Nálam Zsengellér volt az első. Illetve Puskás után a második. Nézze, itt az én örökranglistám, kézzel le is írtam magamnak, gondolhatja, hogy nem tegnap. (A kezembe adott papíron e sorrendben következnek a nevek: 1. Puskás, 2. Zsengellér, 3. Kubala, 4. Hidegkuti, 5. Bozsik, 6. Lázár, 7. Sárosi, 8. Albert, 9. Varga Zoltán, 10. Kocsis Sándor – a szerk.) Szóval Sárosi kezdetben centerhalf volt, de onnan is tudott gólt lőni, ezért egyszer Blum Zoli bácsi azt kérdezte Turaytól, a centertől: Jóska, mit szólna, ha posztot cserélnének Sárosival? Mindezt a saját fülemmel hallottam, gyerekként ott hallgatóztunk, úgyhogy amit most mondok, az a hiteles történelem. Na, Turay, akit egyébként a Fradi fedezett fel, még szeneslegényként, külön tanárt fogadtak mellé, hogy olvasni, írni tanítsa, azt felelte: Zoli bácsi, ha ezt megcsinálja, én elmegyek. Blum megcsinálta, Turay pedig elment az MTK-ba, ahol megintcsak centerhalf lett belőle.
– Azt játszott a vb-elődöntőn is, a döntő kezdő tizenegyéből viszont ő is kimaradt. Ön szerint a legjobb összeállításunkban megverhettük volna az olaszokat?
– Szerintem nem. Előttünk jártak, gyorsabbak voltak nálunk. És nemcsak futásban, mert az önmagában nem sokat ér, hanem labdával, cselezésben is. Arról nem beszélve, hogy rengeteg pénzt áldoztak a futballra, mi hozzájuk képest szegények voltunk.
– A világháború önt és a magyar labdarúgást is megfosztotta két vb-től – elképzelhető, hogy akár két éremtől is?
– Nem tudom. Nagyon jó csapatunk lett volna, de akkoriban mindig is jó csapatunk volt. Csak közbejött az ötéves háború, örülhettem, hogy nem kerültem ki a frontra. Pedig Kiss Gyulával már ott ültem a Keleti pályaudvaron a katonavonaton, egy órával az indulás előtt szállítottak le róla, azt is Sárosinak köszönhettem. A százötven emberből, akikkel együtt mentem volna, két év múlva ötven tért haza.
– Sárosi ezt is el tudta intézni?
– Igen, ő a hadbíróságon dolgozott, és akinek tudott, segített. Mert az ember életében a legfontosabb az egymáshoz való ragaszkodás. Ezt már a családban megtanultam – nyolcan voltunk testvérek, és amikor már Fradi-játékosként külföldre utaztam, édesapám mindig elkísért a villamosmegállóig, és addig ő vitte a kis bőröndömet –, de a futballpályán is igaz. A jó partner mellett könnyű góllal befejezni a támadást.
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
