Ha nem lettem volna hivatalos a Liszt Ferenc repülőtér égi udvarába borkóstolóra, nyilván sosem kerülök közelebbi kapcsolatba muzeális tokaji borokkal. Hacsak nem jön elő a családi feledésből egy ötvenhatos emigráns nagybácsi, aki hazalátogat, és aztán a duty free shop borhűtőjéből visz egy üveggel az ’56-os évjáratú ötputtonyosból a visszaúton abba az országba, amely évtizedekre befogadta.
– Szép éve volt a magyar borászatnak 1956, hosszú, meleg volt az ősz, csakhogy elcsúszott a szüret, mindenki tüntetett az oroszok ellen a környező városokban, nem volt, aki a szőlőt szedje – meséli a SkyCourton berendezett Heinemann duty free üzlet muzeális borkóstolóján Kiss István, a Tokaj Kereskedőház vezérigazgatója. A Tokaj Kereskedőháznak maradt így is 73 ezer palackja abból az évből. Nyilván sok nagybácsi markolhatta már meg az ’56-os tokajik nyakát, mert a többi muzeális borból, még az 1940-esből is sokkal többet rejt még a „kerház” pincéje.
A kóstolás 1988-as hatputtonyos aszúval indul, még egészen fiatalos tétel, a korty elején alig érezni azt a vargányásnak nevezett ízt, ami az 1956-os aszúban már „lőporossá” válik. Később virágossá, mézessé, gyümölcsössé lesz, a savak pedig búvópatakszerűen keretezik. Hasonlóan sűrű az 1975-ös hatputtonyos aszú is, amelyet a Szarvas-dűlőben szüreteltek. Ízvilága nem üt el jelentősen az előbbi bortól, csak kontúrosabbak a formái, a réti virágillat, a mézesség kifejezőbb benne. A múlt évszázad legjobb boros évjárataként az 1972. esztendőt tartja számon az emlékezet. A Gyopáros-dűlő adta azt az ötputtonyos aszút, amelyet megőrzésre érdemesnek tartottak a a tulajdonosok. Szebb, kiegyensúlyozottabb tétel egy árnyalattal, mint az előző volt.
A Tokaj Kereskedőház pincészetében huszonöt évente újítják fel a borokat. Átpalackozzák, végigkóstolják őket, beállítják kéntartalmukat. Elismerésre méltó teljesítmény, hogy hatvan-hetven éves borokat is jó kondícióban meg tudtak tartani, s még borként lehet őket értelmezni. Az időutazás a Kincsem-dűlőben szüretelt 1968-as hatputtonyos aszúval folytatódott, s ez a bor a jelenlevők kedvence lett. Amit muzeális bor adhat, az itt mind a legszebb harmóniában áll, el is időzött a társaság a pohárral a kézben, visszagondolva, mi történt akkora nagy jó a világban éppen abban az évben. Az már igaz, hogy szép volt a prágai tavasz, de a testvéri tankok zúgása augusztus huszadikán már nem. Volt táncdalfesztivál is, olimpiai aranyat nyertek a magyar focisták Mexikóban… Talán kellene egy fél nap, hogy a bor kiengedje ízeit, illatait, és megsúgja végre a titkot. Az ’56-os év is szép volt, de aszúja elől már szinte puskaporos, hátrébb kicsit bágyadtabb, mint a 68-as, illat és íz lassan állnak párba. Komótosan hullámzik elő a mézes, napsütötte virágillat, és kicsit elbúsít az ásványos jelleg: ahogy kelletik magukat a lávába kövült, még élénk színű virágszirmok.
Hihetetlen, de hetvenegy éves a legidősebb tétel, az 1940-es aszúeszencia. Színe sötétebb borostyán, mint a többié. Méltóságteljes bor, szinte vörösboros, vaníliás jegyek. Hetvenegy esztendő a pohárban, megilletődötten szimatolunk: minden cseppje titkokat árul el magáról, a világról, a történelemről.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
