A nyelvtudás hatalom, nem kiszolgáltatottság

Érdekes és elgondolkoztató cikk jelent meg a minap a Magyar Nemzetben Kardos Gábor tollából (Egyoldalú anglomániánk, Magyar Nemzet, május 26.). A szerző a Magyarországon mindenütt észlelhető anglomániát veszi górcső alá és megjegyzi, hogy ez a kritikátlan rajongás Anglia iránt már-már az irracionalitás határait súrolva egyfajta öngyarmatosítást idéz elő, mivel az angol kultúra és a nyelv gátlástalan majmolása veszélybe sodorhatja Magyarország szellemi szuverenitását. De miért pont Angliáért vagyunk annyira oda? – teszi fel a kérdést Kardos Gábor. Aránytalannak tartja azt a jelenséget, ami a közszolgálati médiumokban történik. Az utóbbiak ontják az Angliáról szóló híreket és zenét, és átlagban többet foglalkoznak a szigetországgal, mint a többi európai állammal együttvéve. A szerző szerint ez az eufória már idejétmúlt, mert Anglia már nem a világ egyik meghatározó állama, sem politikailag, sem pedig gazdaságilag, nem is beszélve arról, hogy ez a rajongás meglehetősen egyoldalú, mert az Egyesült Királyságban jóformán tudomást sem vesznek rólunk. Velünk ellentétben, állítja a szerző, a világ meghatározó részeiben, Közép- vagy Dél-Amerikában vagy akár Ázsiában szó sincs az anglománia egyeduralmáról, mivel ott más világnyelvek dominálnak, például a spanyol, ami Amerikában is egyre inkább teret hódít a bevándorlások miatt.
Kardos szerint csak idő kérdése, hogy az angolok a gazdasági vezetés elvesztése után mikor vesztik el kulturális dominanciájukat, ami szükségszerűen a nyelvi dominancia elvesztését vonná maga után. Ráadásul különösen ostoba dolog az angolszász orientáció, mert Ázsia lesz a jövőt uraló kontinens. Amíg állandóan a londoni elemzők véleményét tekintjük mérvadónak saját országunk helyzetét illetően, addig nem beszélhetünk se nemzeti, sem pedig kulturális szuverenitásról.
Ezek a szavak akár látnokiak is lehetnének. De mivel a jövő természeténél és jelentésénél fogva is kiszámíthatatlan, Kardos Gábor talán túlontúl előre siet. Ha egy világbirodalom a hanyatlás szélén áll gazdaságilag, az még távolról sem jelenti annak kulturális és a mi esetünkben nyelvi hegemóniájának sorvadását. Az angol nyelv azért is a világ legnépszerűbb és legtöbbet alkalmazott nyelve, mert kiállta úgymond az idők próbáját, és minden új technológiának, ami ma megjelenik a génsebészettől kezdve az underground zenéig, e nyelv ismérveit kell megjelenítenie. Az angol nyelv valamilyen szintű tudása nélkül még Ázsiában sem lehet sikeresnek lenni, Dél-Amerikáról most nem is beszélve. S ha már gyarmatosításról esett szó, azért ne felejtsük, hogy Közép- és Dél-Amerikát a spanyolok hódították meg, Brazíliát kivéve, így válhatott a spanyol nyelv világnyelvvé, csakúgy, mint az angol. Nincs közvetlen oksági kapcsolat egy birodalom gazdasági hanyatlása és annak nyelvi megsemmisülése között, ahogy ezt a szerző implicite állítja.
Ha így lenne, akkor ma már senki sem beszélne latinul, hiszen Róma bukása óta már eltelt vagy másfél ezer év. Való igaz, hogy magyar diákok és diplomások ezrei dolgoznak Angliában silány bérért, olykor alantas munkát végezve, de ezek többsége egy idő után valamilyen magasabb szinten fogja asszimilálni a nyelvet, és e tudás birtokában később már sikeresebb életet élhetnek. Azok a fiatalok pedig, akik Európa, különösen Észak-Európa országaiban keresik a boldogulást, nem azért tudtak ott pozíciókat szerezni, mert netán svédül, hollandul vagy dánul beszélnének, hanem mert olyan szinten tudnak angolul, ami ezt lehetővé tette.
Visszatérve a honi terepre, nem az anglománia az, ami igazából elkeserítő, hanem az, hogy mennyire elenyésző a jó angolt beszélők száma. Lehet, hogy talán nem is a távoli jövőben a kínai nyelvtudás fontosabb lesz bárminél, de ez egyelőre még távol áll minden realitástól, és reményeink szerint talán soha nem következik be. Ellenkező esetben az a forgatókönyv válna valóra, amit a szerző megjósol: Ázsia fogja uralni a világot. Bármilyen ellenérzést vagy anglofóbiát is érez valaki a jelenlegi domináns angolszász világgal szemben, egy ilyen jövő minden bizonnyal a demokráciának és a nemzeti nyelv szuverenitásának is a végét jelentené.

A szerző politológus, filozófus