Alapkövek

Mégsem lopta el Orbán Viktor a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát. Az állami kasszába átterelt pénzekből az államadósságot törlesztik, így kilenc év után először csökken az ország tartozása. Semmi einstand, a nyugdíjasokat sem fosztotta ki senki. Helyette öt százalékponttal lefaragnak az ország egyéves teljesítményének 82 százalékát kitevő adósságállományból, ahogy azt tegnap a kormányfő bejelentette.
Kényszerlépés volt. Akárcsak a gazdasági pályát kijelölő úgynevezett sarkalatos törvények a költségvetési fegyelemről, az adórendszerről, a nyugdíj-átalakításról, amelyeket most az alkotmányban rögzítenek. Hogy még egyszer ne kerülhessünk olyan helyzetbe, amikor a rövid távú magáncélok felülírhatják a hosszú távú közérdeket.
Ezt az elvet pedig azért kell alaptörvénybe vésni, mert elfogyott a közbizalom. Visszaéltek vele, eljátszották, miközben, épp a társadalmi konszenzuskeresésre hivatkozva idestova húsz éve egy helyben topogunk. A sarkalatos törvényekkel elkerülhetővé válhat, hogy a választók becsapásával, a költségvetések meghamisításával ismét az államcsődig juthasson az ország. Hogy ez az út hová vinne, jól látható Görögország példáján. Akik már az euróövezetbe is gazdasági adatok meghamisításával jutottak, mára nemcsak a saját sírjukat ásták meg, hanem szétzilálhatják az egész valutauniót.
A világszerte elismert közgazdászprofesszor, Nouriel Roubini, alias Mr. Balsors épp tegnap ismertette A tökéletes vihar című legújabb horrorforgatókönyvét a világgazdaság jövőjéről. Amerika a fizetésképtelenség küszöbén, az euróövezet perifériája adósságcsapdában vergődik, a közös uniós kassza kong az ürességtől, Japánban pedig hat a stagnáló gazdaság és az infláció mérgező elegye. Lehet mondani, hogy kissé borúlátó a professzor, de eddig sajnos minden jóslata beigazolódott, beleértve a 2008-as pénzügyi válságot is. Ilyen bizonytalan időkben pedig nemcsak az arany és a svájci frank ára megy fel, hanem a kiszámíthatóság és a tervezhetőség válik a legnagyobb kinccsé. Ebben rejlik a sarkalatos törvények másik oka, így a törvények tartalmi részét illetően vélhetőleg ezért sem merült fel érdemi kritika. A legtöbb célt ugyanis – pártszimpátiától függetlenül – szakmai egyetértés övezi. Az államadósság lefaragása a GDP 50 százalékára az adósságcsapda elkerülése miatt szükséges: nem lehet kétszer annyit költeni kamatokra, mint amennyivel bővül a gazdaság, mert a hitelt csak újabb hitelből lennénk képesek előállítani. Az állami újraelosztás átalakítása szintén a rendszerváltás óta esedékes: jóval többet költünk szociális kiadásra (rokkantellátásra, családi pótlékra, segélyekre stb.), mint a többi visegrádi állam, miközben egészségügyi és oktatási célokra arányaiban kevesebb jut. Amúgy a sarkalatos paszszusok között szerepel az Állami Számvevőszék jogkörének kibővítése, a miniszterek elszámoltathatósága, a Költségvetési Tanács vétójoga. Mind-mind olyan pont, amelyet eddig számtalan fórumon épp azok a közgazdászok kértek, akik most körömszakadtáig küzdenek a fentiek törvénybe foglalása ellen, fájlalva a megegyezés hiányát.
Amúgy kivel is kellene itt kötelező jelleggel konszenzust kialakítani? A Jobbikkal, amely a régi magyar várak helyrepofozását célzó IV. Béla-terven kívül nem tudott eddig érdemi stratégiával előrukkolni? Esetleg az LMP-vel, amely hónapok óta voodoo gazdaságpolitikáról szónokol, de hogy mit értenek ez alatt, senki sem tudja, kilábalási ötletük egyébként – a dugódíjon kívül – nem volt? Netalán a szocialista frakcióban üldögélőkkel kellene zöld ágra vergődni, akik még arra sem emlékeznek, hogy regnálásuk alatt miként növekedett 12 ezer milliárd forinttal, vagyis a magán-nyugdíjkassza ötszörösével az államadósság?
Kezdhetnénk aggódni, ha az alapkövek lerakásával épp ők értenének egyet.