Az összetartozás építőkövei

Vannak esztendőről esztendőre visszatérő emléknapjaink, amelyek esetében a kerek számjegyű évfordulóknak legfeljebb protokollszempontból van nagyobb súlyuk, mint máskor. Az 1848–49. évi szabadságharc tábornokai és az első felelős magyar kormányfő haláláról minden év október 6-án, az 1956-os forradalom miniszterelnökéről minden június 16-án egyforma tisztelettel és kegyelettel emlékezünk meg. Nincs rá okunk, hogy e tragikus dátumok – valamint a mohácsi csatavesztés, a világosi fegyverletétel és az ’56-os forradalom leverésének – kerek évfordulóin másként, más lélekkel emlékezzünk történelmünk hőseire és mártírjaira; s szinte mindegy, hogy melyik, rég volt tragikus esztendőhöz kötődik a kommunizmus áldozatainak és a történelmi Magyarország szétdarabolásának emléknapja. Fő, hogy ne feledkezzünk meg róla!
Az idén kilencvenegy éve történt a trianoni békediktátum – 1920. június 4-i – hivatalos aláírása. A tavalyi országgyűlési választást követő – nyugodtan mondhatjuk: történelmi súlyú politikai változások pozitív üzeneteként ma már a nemzeti összetartozás vigasza is e soha nem felejthető gyásznapunkhoz tartozik. A nemzedékről nemzedékre öröklődő, lassan elhalványuló és egyszer majd végképp a régmúlt homályába vesző történelmi emlékezetnél vannak azonban időtállóbb, szilárd anyagokból és tartós használatra készült, múltidéző emlékeink: a régi épületek. Valamennyi, a Kárpát-medencében található régi építészeti műemlék: az Árpád-házi uralkodók idejéből származó falusi templom, román kori és gótikus székesegyház, szerzetesi rendház és kolostortemplom, középkori vár, reneszánsz és barokk stílusú kastély, város- és vármegyeháza, az előző századforduló szeceszsziós és magyaros stílusában készült iskola, valamint más köz- és magánépület a magyar építészeti örökség része. Az elmúlt kilenc évtized tanulsága, hogy ezekről a Magyarország határain kívülre került, többnyire mostoha sorsra ítélt épületekkel is nekünk, az eredeti alkotóiknak és gazdáiknak kell törődnünk, nekünk kell gondoskodnunk a fennmaradásukról, a megőrzésükről az utókor számára. Ránk hárul ez a feladat is, a szegény csonka ország szintén megóvásra és felújításra váró műemlékein túl, hiszen az utódállamok költségvetéseiből – végül is érthetően! – számukra fontosabb célokra utalnak pénzt, mint a székelyföldi egyházak, erdélyi és felvidéki kastélyok, városok, templomok, kárpátaljai és dél-bácskai kolostorok renoválására.
Az 1989 után történt kelet- és közép-európai politikai változások tették egyáltalán lehetővé, hogy a magyar állam és a magyar műemlékvédelem kiterjeszthesse a hatás- vagy inkább a munkakörét a szomszéd országokra is. Húsz esztendő értékmentésének, régészeti kutatásainak és renoválásainak gyönyörű eredményét mutatja be az a kiállítás, amely a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal budavári épületében látható július 2-ig. A ma Románia, Ukrajna, Szlovákia, Horvátország és Szerbia területén található, az Árpád-kortól a XIX. század végéig épült emlékek – köztük a gelencei, csíkdelnei, sepsikilyéni, huszti, hubói, leleszi, kolozsnémai, deákmonostori, haraszti és aracsi templomok, a gyergyószárhegyi, marosillyei, beregszentmiklósi és borsi kastélyok – színes fotói és történeti tablói büszkén dokumentálják e ránk nézve kötelező gondoskodás teljesítményét. A kiállítás címe: Közös tér – közös örökség, s a Kárpát-medence megújuló épített hagyatékát mutatja be. Az „ottani” szakemberekkel és önkéntes segítőkkel közösen végzett munka nem csak közelebb hoz egymáshoz bennünket, erősíti a nemzeti összetartozást is. Mint a jól kiválasztott, megmunkált és helyére illesztett kő az épület falát.