Aki járt már tengerparti üdülőhelyen vagy éppen a Balatonnál télen, azt sok meglepetés nem érheti májusban, szezonnyitás előtt Lampedusán. Attól a földrajzi megilletődöttségtől eltekintve persze, hogy Tunisztól és az uniós tagország Máltától is délre vagyunk, ugyanakkor – és ezt sokan elfelejtik – Kréta és Ciprus legdélebbi pontjaitól északra, a Földközi-tenger közepén, egy aprócska olasz szigeten. A legközelebbi tunéziai part nyugati irányban alig 130 kilométerre van, míg a líbiai főváros, Tripoli kevesebb, mint háromszázra dél felé.
Nem véletlen, hogy az idény csak júniusban nyílik ezen a sziklás földdarabon, mert még késő tavasszal is gyakran lesújtanak ide a roppant barátságtalan mediterrán viharok. Palermóból érkező – félig, ha kihasznált – gépünkön az idősebb házaspárok egymás kezét fogva imát mormolnak, ahogy a pilóták a sötétben, egyre alacsonyabban a foszforeszkáló hullámtarajok felett megközelítik a helyi repülőtér tengerben végződő pályáját, mindvégig birkózva a lökéses széllel. Beszédes az is, hogy amint aszfaltot fogunk, s a túlvégi hullámsír előtt bekövetkezik a várva várt lassulás, még a viszonylaton gyakran utazók egyike-másika is megkönnyebbülten tapsolni kezd. A gépből kilépve nem éppen trópusi 17 fok fogad, a hely jelentőségét pedig abból is lemérhetjük, hogy az utasok hatósági szigortól nem korlátozva, mint szétszéledt juhnyáj közelítik meg a megtermett kertes háznál nem sokkal nagyobb „terminált”.
Az épület túloldalán kezdődő utca már Lampedusa városa, amely az egyetlen lakott település. Akár este, akár nappal sétálunk itt, jól látszik, hogy nem ez a világ közepe még szezonban sem, hát még azelőtt, rossz időben. Szemét, gaz, félbehagyott építkezések, foghíjak, romok tarkítják a lapos tetős, pasztellszínű házak sorát, amelyek inkább a Közel-Keletet juttatják eszünkbe, mint a nagybetűs, oly sokak által csodált Olaszországot. Most még sok a zárt zsalus, üres nyaraló, vannak ki nem nyitott hotelek, moped- és biciklikölcsönzők, éttermek. Kevés a gyalogos, a helyiek inkább ütött-kopott autóikkal teszik meg a néhány száz méteres távolságokat is. Nem globalizált nyaralóhely, sokkal inkább az olasz nemzeti turizmus, esetleg az elvonulni, elbújni vágyók különleges célpontja.
De Lampedusából nem is lesz egyhamar az idegenforgalmi ipar pirosra sült, hangoskodó németektől és részeg brit fiataloktól elözönlött célpontja. Erről úgy tűnik, gondoskodnak az Észak-Afrikát elhagyó, túlnyomórészt gazdasági menekültek, akik az elmúlt évtizedben egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy halászhajókra, bárkákra zsúfolódva teszik meg ide a lehető legrövidebb tengeri utat, és itt lépnek a Kánaánként elképzelt Európai Unió területére. Ha nehezen is, de az olasz kormány kezelte a problémát: ideiglenes, „azonosítóáteresztő” tábort hozott létre a szigetnek a várostól messzebb eső részén, ahonnan aztán a delikvenseket tovább- vagy visszaküldték. A helyiek fokozódó elégedetlenséggel szemlélték az egyre sokasodó inváziós flottát és utasait, de a húr igazából idén márciusban pattant el, miután Tunéziában Ben Ali elnök bukása tízezres nagyságrendű menekülthullámot indított el – csak ide, Lampedusára. Az áradatot pedig tovább erősítette az Olaszország egyetlen hivatalos afrikai menekültügyi partnere, Moammer el-Kadhafi líbiai vezető elleni felkelés kitörése, polgárháborúvá szélesedése, majd a nyugati katonai intervenció megkezdése. A lampedusaiak tüntetni kezdtek, sztrájkot tartottak, elfoglalták a városházát, lezárták a kikötőt. Silvio Berlusconi kormányfő pedig belátta, hogy cselekedni kell, arról nem beszélve, hogy szorongatott belpolitikai-jogi helyzetében bele is kapaszkodott az itt nyíló politikai lehetőségbe. Az olasz állam fegyveres, rendvédelmi és mindenféle más szervei szó szerint elfoglalták a szigetet és rendet teremtettek. Ma már nem lehet a városban és akörül a tengerparti sziklákon táborozó, őrizetlen menekülteket látni, a tengerről egyenest a táborba, ahogy az itteniek nevezik, a „központba” viszik őket. Velük együtt eltűntek a szokásos helyi hulladékot, koszt és olaszos rendetlenséget is felülíró, általuk termelt óriási szeméthalmok is. Hemzsegnek itt a katonák (Esercito), csendőrök (Carabinieri), rendőrök (Polizia Municipale), pénzügyőrök (Guardia di Finanza), a parti őrség (Guardia di Costiera), és a polgári védelem (Prozetione Civile), hogy a Vöröskeresztről és a különböző civil segélyszervezetekről ne is essék szó, de illegálisan érkezett idegent legfeljebb a tábor kerítésén keresztül lehet látni, vagy őrzött csoportokban, ahogy odaviszik őket, illetve továbbszállítják a Szicílián és az olasz csizma sarkán létesített állandó menekülttáborokba. Hajóik pedig a kikötői salakos sportpálya melletti üres telekre lettek kidobálva, rozsdásan, szomorún, többségében összetörve ott várják sorsuk beteljesedését. Jelenleg ez roncshalom az itt lezajlott drámai események leglátványosabb mementója.
A helyieken láthatóan súlyos nyomot hagytak a történtek, hogy Európa előretolt bástyájaként el kellett szenvedniük az ostromot, s vele együtt a médiafelhajtást. Nem is nagyon találni lakost, aki szívesen szóba elegyedne a külföldről érkezett riporterrel. A Via Román lévő népszerű, a szezonban külföldiek által is frekventált Isola delle Rose bárban a javarészt egyenruhás vendégeken kívül jellegzetes egyszálbélű, zselézett hajú délolasz fiatalemberek szürcsölik kávéjukat, de a pulton belül is ilyen karakterek szolgálnak ki. Olyan határozottan utasítják el többen is, hogy a menekültekről beszéljenek, hogy az ember nem kérdezi még egyszer, inkább csendben leül, és cappucinóját iszogatva figyeli őket. A nyelvet se kell tudni, a gesztusok önmagukban árulkodók. Ez a város legnépszerűbb bárja, de egy mosolyt se látni, egy viccelődést se hallani. Nemcsak odakinn a sziget fölött, hanem idebenn az emberek feje fölött is sötét fellegek gomolyognak. Szerencsére nem mindenki ennyire zárkózott. A Via Bonfiglión idős szállásadóimtól félig olaszul, félig angolul megtudom, hogy sajnálják ők a menekülteket, de hát kicsi ez a sziget, nem bír el annyi szerencsétlent. Hogy a szezon milyen lesz, nem tudják, az biztos, hogy az események miatt több járatot töröltek korábban, a turistahelyek nagy részét pedig most az ide vezényelt szervek emberei foglalják el. A főutcán egy Giovanniként bemutatkozó ajándékboltos a legnyitottabb, ő, ha számítógépes fordítóprogrammal támogatva is, de hajlandó hosszasan beszélgetni. Hamar az Európai Unióra terelődik a szó, azt mondja, ha jóban kell osztozni, mindenki odaáll, ha rosszban, mint a menekültáradat, Olaszország egyedül marad, se a franciák, se a németek nem hajlandók segíteni. És mi lesz a menekültekkel? Hol kapnak munkát? Örülünk, ha nekünk van! – mondja.
A reptérre gyalogolva még egy utolsó pillantást vetek a kikötőn túli tengerparti sziklára, ahol egy elhagyott, apró arab halászbárkát a kétméteres fröcsögő hullámok lassanként felaprítanak. Még egyben van a hajótest, de a felépítmény már megrogyva áll, az árboc lekonyult. Idő kérdése az egész, senkit sem érdekel, mi lesz vele. Furcsa, hogy egy ilyen felvillanásszerű kép, amint a roppant tenger felemészt egy eleve sem erős hajót, akaratlanul is Európát juttatja az ember eszébe. Aláásott schengeni rendszerével, ingatag szolidaritásával és kohéziójával, hiányzó kül- és biztonságpolitikájával, de mindenekfelett bennszülött lakosságának katasztrofális demográfiai mutatóival.
origo.hu
Visítva, röhögve vesznek búcsút David Pressman amerikai nagykövet-aktivistától a mémgyártók
