Egy működésképtelen gépezet újraindítása

Pártállástól és világnézettől függően a magyar és külföldi elemzők rendkívül eltérő módon ítélik meg az Orbán-kormány első évének tevékenységét. Az ellenzék a demokratikus intézmények elleni támadást, az alkotmány bizonyos pontjainak gyengítését, és általában az utca emberére nézve kedvezőtlen változásokat lát a Fidesz-kormány tevékenységében. A kormány szükséges reformokról, az elmúlt nyolc év elhibázott gazdaságpolitikájának kijavításáról és egy igazságosabb társadalomról beszél. Orbán Viktor maga a fülkeforradalom szóval jelezte, hogy véleménye szerint a szavazók radikális változást vártak a kormánytól. Mindkét oldal nagyjából ugyanazt sugallja, hogy a változások a két párt, az MSZP és a Fidesz közötti véleménykülönbséget tükrözik, és a sáncok is ezen vonalak mentén húzódnak.
Szerintem a fent említett megközelítések helytelenek. Úgy vélem, hogy egy bizonyos formában akár rosszul is működő állami gépezetet, országot át lehet alakítani, de 2010 Magyarországán nem erről volt szó. Az elmúlt kormányzati korszak végére Magyarország minden objektív mutató szerint teljesen működésképtelen lett. „Technikai okok miatt zárva”. Ezzel a megjegyzéssel nem kívánom kisebbíteni a Bajnai–Oszkó-kurzus tevékenységét, amely rövid egy éve során az adott körülmények között hasznos munkát folytatott. Egyszerűen azt szeretném érzékeltetni, hogy a hatalom átvételekor az Orbán-kormány elsőrendű feladata nem az lehetett, hogy előre elkészített politikai programját megvalósítsa, hanem az, hogy egy működésképtelen, teljesen leállt gépezetet valamilyen szinten újraindítson. Természetesen az intézkedések módjával lehet vitatkozni, de azok szükségességével aligha.
Nézzük a részleteket. Magyarország adósságállománya, különösen a külföld által jegyzett adósságállomány az egekbe kúszott és a fenntarthatatlanság felé evezett. Nemcsak az adósságállomány mértéke, annak összetétele és a hitelezők mivolta okoztak problémát, de az is, hogy az IMF, azaz olyan világszervezet irányította a magyar gazdaságpolitikát, amelynek elképzelései még a szocialista kabinet véleménye szerint sem feleltek meg minden esetben a magyar érdekeknek. Az IMF-kényszerházasság megszüntetése nyilvánvalóan az új kormány fontos korai feladatai közé tartozott. A magyar adórendszer nem működött. A környező országok okosan kihasználták a magyar kormány tétlenségét, és kedvezőbb adóstruktúrával odacsábították a nemzetközi vállalkozásokat. Ugyanakkor a személyi jövedelemadó mértéke soha nem látott mértékben alakított ki feketegazdaságot Magyarországon. Ráadásul arra ösztönözte azokat, akik tehetségük révén képesek voltak az átlagnál többet vagy jóval többet keresni, hogy offshore-kikötőkbe menekítsék vagyonukat. Magyarország legégetőbb szociális kihívása, a cigány lakosság problémájának megoldása, semmilyen választ nem kapott. Az utóbbi húsz évben a szocialista ipar összeomlása, a privatizáció, az állam hanyagsága és az ősi cigány szerveződések hanyatlása krízishez vezetett. Ez a kormányzati irányzat nemcsak a cigány lakosság életszínvonalának a rohamos csökkenéséhez, de a roma–magyar ellentétek radikális kibontakozásához is vezetett. Emellett e probléma semmibe vétele közvetlen okozója lett azoknak a fasisztoid szervezetek kibontakozásának, amellyel most az Orbán-kormánynak kell megküzdenie a demokratikus Magyarország hagyományainak fenntartásáért.
A közigazgatás alappillérei, az önkormányzatok vészesen eladósodtak. Ugyan voltak felelőtlen önkormányzati intézkedések, de az eladósodás igazi oka az utóbbi évek forráselvonása volt. Az önkormányzatoknak egyre több feladatot kellett ellátniuk egyre kevesebb pénzből. Hogyan? Közben a lakosság a Magyar Nemzeti Bank, a kormányzat, és a bankok jóvoltából devizában adósodott el. Nem kell egy Rothschild ahhoz, hogy megértsük, milyen problémát okozhat az, amikor az adós nem tudja, hogy a jövőben mennyit kell havonta fizetnie az adósság törlesztéseként. A magyar nyugdíjrendszer, amely eleve hazugságra épült, látható módon közeledett a csőd felé. Ráadásul a rendszer kelet-európai különlegességei olyan elszámolásban részesültek Brüsszelben, hogy az is az ország deficitjét növelte. S akkor még nem beszéltem azokról a kedvezményes rendvédelmi és más nyugdíjasokról, akik még a legfejlettebb nyugati országokban sem tapasztalható kivételes eljárásban részesültek kizárólag azért, mert leírhatatlan nyomást tudtak gyakorolni az előző kormányzatokra. Magyarország hivatalosan is a rokkantnyugdíjasok országa lett, fantasztikus számú rokkantnyugdíjon lévő egészséges emberrel. Ugyanakkor ez a szituáció fölöslegesen szégyenkezésre kényszeríti azokat az embereket, akik valóban rászolgálnak a leszázalékolásra.
Kaliforniai ügyvéd lévén rendkívül tisztelem nemcsak az Egyesült Államok legfelső bíróságát, amely bizonyos esetekben mint alkotmánybíróság is ülésezik, de minden olyan nemzeti bíróságot, így a magyar Alkotmánybíróságot is, amely egy nemzet legfőbb értékei felett őrködik. Ugyanakkor sajnálattal kellett megállapítanom az utóbbi években, hogy az alkotmánybíróság többször általa helytelennek tartott kormányzati döntéseket helyezett hatályon kívül, beleavatkozott pitiáner ügyekbe, ezzel sokak szemében vesztett tekintélyéből. Ez nagy hiba, mert a tekintély elvesztése nehézzé teszi a valódi alapértékek védelmét.
Magyarország nevetségessé tette magát az elmúlt évek médiapolitikájával. A média irányítását, vezetését, fegyelmezését a teljes tehetetlenség jellemezte. A kétharmados törvény miatt a magyar média kisstílű szélhámosok játékszerévé vált. Az irányítás természetesen nem működött. A közbeszerzési törvény és az ezzel járó korrupciós és bürokratikus gondok nemcsak a hazai cégek életét tették pokollá, de versenyképes külföldi cégek is kétszer meggondolták, hogy be akarnak-e szállni egy általuk tisztességtelennek gondolt versenybe. S akkor még nem beszéltem a majdnem megreformálhatatlan egészségügyről, az Óperencián túli finanszírozási rendszerre berendezkedett filmiparról, vagy a totálisan elhanyagolt sportfinanszírozásról, amely a magyar társadalom szégyene lett.
Egy teljesen működésképtelen kormányzati gépezet újraindítása rendkívüli feladat. Megkockáztatom, kétharmados parlamenti többség nélkül lehetetlen. Ugyanakkor éppen ennek a kétharmados többségnek a gyakorlása az, ami rendkívüli módon felbőszíti azokat, akik nem értenek egyet a jelenlegi kormány egy-egy intézkedésével. Talán azért, mert a kétharmaddal bíró párthatalom gyakorlását a demokrácia elleni támadásnak ítélik. Ugyanakkor szerencsés lenne azon elgondolkodni, hogy egy olyan, kétségkívül demokratikus berendezkedésű országban, mint az Egyesült Államok, az alkotmány módosításán kívül nem is nagyon léteznek olyan intézkedések, törvények, amelyekhez kétharmados törvényhozói többség lenne szükséges. Ha ilyen törvények lennének, minden valószínűség szerint a washingtoni kormány is ugyanolyan működésképtelen lenne, mint a magyar kormány volt a 2010-es választásokig. Érthető, hogy húsz év rossz gyakorlata után nehéz elfogadni a demokrácia lényegét, mármint hogy a többség akarata bizonyul a legerősebbnek. Igaz, a kisebbségek erős és biztonságos védelme mellett. Igaz, hogy csakis alkotmányos alapon. Igaz, hogy a hatalomnak törekedni kell a demokratikus intézmények oly működtetésére, hogy az a legtöbb embernek megfeleljen. Ugyanakkor nehéz megérteni, amikor egy politikai kisebbség kifogásolja a véleménye semmibe vételét. Merthogy a demokrácia maga arról szól, hogy a kisebbségnek bizonyos alapvető jogok megtartása mellett alkalmazkodnia kell a többséghez. Ez nem a diktatúra vagy önkényuralom kezdete, hanem akármilyen furcsán is hangzik, a demokrácia esszenciája.
Sok tekintetben az utóbbi húsz év Magyarországát a konszenzus keresése juttatta a szakadék szélére. Az MDF kompromisszumot kötött ezzel-azzal, az SZDSZ az MSZP-vel, a Fidesz a Kisgazdákkal, aztán az MSZP ismét az SZDSZ-szel. Hallottam a véleményt, hogy a magyar politikai élet legégetőbb problémája mindig a konszenzustalálás hiánya volt. Ez egy kellemesen hangzó, de alapjaiban véve hamis gondolat. A mindenki igényeit kielégíteni vágyó politika a végén senkit sem elégít ki. Miután Orbán Viktor kormányának első feladata most a működőképes Magyarország megteremtése és egy demokratikus, a nagy többség által elfogadható modell felállítása, mindenképpen jó ötletnek tartom nemcsak a lakossággal, de különböző pártokkal való konzultációt is. Ugyanakkor nem tartom sem elérhetőnek, sem kívánatosnak azt a fajta kompromisszumkeresést, amely ismét a működésképesség határára sodorhatná Magyarországot. Jó dolog konzultálni, okos dolog konszenzust keresni. Fontos a működő modellnek többségi támogatást szerezni. De a folyamat végén döntést kell hozni, azt végrehajtani, és a következményeket vállalni. Ezt a felelősséget sem megosztani, sem ködösíteni nem szabad. Ellenkező esetben azt mutatjuk meg a világnak, hogy az ország semmit sem tanult az utóbbi húsz év történéseiből.
Így aztán ha valamit számon lehet és kell kérni a mostani kormánytól, az a működőképességet megteremtő, demokratikusan meghozott döntések helyessége vagy hibás mivolta. Alapvetően helytelen az Orbán-kabinet intézkedéseit mint egy autokratikus rendszer irányába induló kormány tevékenységet kritizálni. Egy alkotmánymódosítás, egy kormányrendelet, egy intézkedés semmivel sem lesz jobb vagy rosszabb azért, mert az ellenzék egyetértett vagy nem értett egyet a kormányzattal. A kormány elleni kritika csak akkor lehet értékes, érdekes és legitim, ha ez egy-egy törvény helyességére irányul, és nem magát a kritikát megfogalmazó személynek nem tetsző, de a demokratikus és jogállami módszereket használó folyamat ellen.

A szerző Magyarországon élő amerikai üzletember,
a Corvinus Egyetem tanára