Hadihajóval Krétán

Néhány hete halt hősi halált a magyar békemisszió két katonája Afganisztánban. Nemcsak a szomorú esemény, hanem az első ENSZ-akcióhoz kapcsolódó május 28-i békefenntartók napja is alkalom arra, hogy megemlékezzünk a magyar kezdeményezésre létrejött első hasonló vállalkozásról. Az osztrák–magyar tengerészgyalogosokat a helyi közös konzul, Pintér Gyula javaslatára vetették be a török–görög ellentétek csillapítására 1897-ben Krétán.

Marosi Antal, az MTI Hírcentrum tudósítójának Ott és akkor című fotókiállítása e hónap végén az Uránia Nemzeti Filmszínházból átköltözik a pákozdi katonai emlékhely békefenntartó-múzeumába. Az újságíró több év termését – libanoni, iraki, palesztin és líbiai útján készített képeit – tárja a nyilvánosság elé. (A libanoni képek 2006-ban készültek, a líbiaiak – ahonnan a Magyar Nemzet Magazint is tudósította – pedig az idén.) Marosi Antal volt egyébként a világon az első riporter, aki meglátogatta azt a tunéziai asszonyt, akinek fia a zsarnokság ellen tiltakozva tavaly decemberben felgyújtotta magát. A fiatalember mártírhalálával kezdődött az arab térségben a felkelések sorozata. Pákozdon a május 28-án nyitó tárlat szeptember elejéig látogatható.

Talán a több mint kétszáz éves török hódoltság miatt Kréta lakosságának felét még a XIX. század elején is a mozlimok tették ki. Nagy részük persze nem török volt, hanem görög: az előmenetel, az esetleges adóelkerülés vezethette a helyi őslakosokat az áttérésben. 1828-ra Görögország kivívta függetlenségét, ez azonban Krétát nem érintette. Beszédes viszont, hogy a vallási arány néhány évtized alatt, az 1850-es évekre drámaian megváltozott a mozlimok rovására.
Krétán a XIX. század második felében egymást érték a görög lázadások, hiába próbálta vallási és oktatási engedményekkel leszerelni a függetlenséget követelő mozgalmakat az agonizáló Török Birodalom. A hatvanas években kitört nagyobb felkelést ugyan leverték, de aztán 1897-ben újabb, a sziget sorsát döntően befolyásoló esemény történt. Az etnikai-vallási villongások a sziget északnyugati részén található Caneában februárban robbanáshoz vezettek. Néhány nap múlva megérkezett egy görögországi flotta, a csapatok partra szálltak. A hozzájuk csatlakozó felkelőkkel együtt háromszoros túlerőben voltak a török helyőrséggel szemben.
Caneában osztrák–magyar konzulátus működött. A képviselet védelmére már az események kezdetén a helyi kikötőbe érkezett a Kaiserin und Königin Maria Theresia cirkáló és a Sebenico – nevét a horvátországi Sibenikről kapta – torpedóromboló.
Ekkor lépett fel a Monarchia konzulja, Pintér Gyula: a képviselet védelmére rendelt harminc matrózt önhatalmúlag kordonszolgálatra rendelte Canea török és görög negyedének határára, hogy megakadályozza a küzdelem eszkalálódását. Mint arra hazai hadtörténészeink, köztük Ravasz István alezredes több munkájában felhívja a figyelmet, ez volt az első mai értelemben vett katonai békemisszió a történelemben. A géppuskákkal rendelkező osztrák–magyar tengerészgyalogosok egyébként csillapítóan hatottak a két népcsoportra. Sem a törökök, sem a görögök nem kívántak velük összecsapni, így Caneában hamarosan elültek a harcok.
Az esettel szinte egy időben kérte fel Európa erős államait a segítségre Berovics pasa, Kréta török kormányzója. (A segítségül hívottak zászlóit a nyomaték kedvéért fel is húzatta a kikötőben a török mellé.) Február végéig a Monarchia mellett még öt európai nagyhatalom – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország – száz-száz főből álló tengerészgyalogos-századot vezényelt a térségbe. Közben Pintér konzul európai felhatalmazás alapján átvette Kréta közigazgatásának vezetését, majd újabb osztrák–magyar csapatok érkeztek a térségbe, Martinák Ferenc sorhajóhadnagy vezetésével egy részük megkezdte a sziget „átfésülését”. A helyzet 1897 őszére – egy kolerajárvány és egy görög–török szaloniki összecsapást követően – nyugodott meg valamelyest. A görögországi hadak kisebb harcok után visszavonultak, s a nemzetközi békemisszió is elhagyta ezt követően, 1898 tavaszára a szigetet. Kréta a nagyhatalmak teremtette kompromisszum következtében névleg Törökország része maradt ugyan, de ettől kezdve szinte függetlenséggel felérő önkormányzattal rendelkezett. (A krétai közreműködés relikviáit részben a pákozdi katonai emlékhely békefenntartó-múzeumában őrzik; s a Hadtörténeti Múzeum erről rendezett kiállítása jelenleg is látogatható a krétai Caneában.)
Az eseményekben fontos szerepet vállaló Martinák Ferenc volt egyébként a magyar békemissziók történetének első hősi halottja valószínűleg, a krétai Kandanos mellett vesztette életét. Ravasz István hadtörténész kutatása szerint őt hamarosan számos magyar áldozat követte: a bokszerlázadás idején, 1900-ban Pekingben tizenhárom ismeretlen tengerészgyalogos halt meg, Schindler Károly huszár százados 1904-ben az akkoriban Törökországhoz tartozó koszovói Kazasnál, két-két, szintén ismeretlen békefenntartó 1907-ben a koszovói Strnovacnál, Podris térségében, egy a szintén koszovói Karatas körzetében áldozta életét ugyanabban a hosszúra nyúlt vallási-etnikai konfliktusban. A békefenntartásban aztán hosszú szünet következett, már ami a magyar részvételt illeti. (Az utolsó Albánia térségében volt az első világháború kitöréséig.)
A békefenntartók napja azonban nem a krétai konfliktuskezeléshez, hanem az ENSZ 1948-as, első közel-keleti béketeremtő akciójához kapcsolódik, annak évfordulójára esik. Mint rendesen, idén is megemlékeznek róla a pákozdi katonai emlékhelyen.
Ami a további magyar békefenntartó missziókat illeti, a Monarchia összeomlása után legközelebb 1973 és 1975 között Vietnamban az ENSZ Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelőbizottságában vettünk részt – itt az első évben ketten, Dilszky Aurél határőr százados és Cziboly Csaba tartalékos alhadnagy halt hősi halált. Legközelebb Irakban voltak magyar békefenntartók 1988 és 1991 között, de később megfordultunk többek között Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Namíbiában, Angolában, Mozambikban, Kambodzsában, Grúziában és Tádzsikisztánban is.
A már idézett Ravasz István egy munkájában említi, hogy 1973 óta összesen tizennégy magyar vesztette életét a különböző békemissziókban. Szomorú aktualitás: számuk a múlt héten tizenhatra emelkedett.