Sikeres Európa-bajnoki szereplésen vagyunk túl. Lecsillapodtak a kedélyek, beletörődtek abba, hogy a világbajnokságon Kozák Danuta helyett Paksy Tímea indul kétszáz méteren egyesben?
– Tudomásul vettük. Bár én még bízom abban, hogy helyreáll az eredeti rend. A fölösleges megkötéseknek sem vagyok a híve, az viszont nonszensz, hogy valakitől a lezárt válogatóversenyek után vegyenek el egy olimpiai számot. Nincs az a magasztos csapatérdek, amire hivatkozva ezt meg lehet tenni.
– A kapitány azzal érvel, mindennél fontosabb, hogy megszerezzük a maximális hat olimpiai kvótát.
– Ez úgy is lehetséges, ha Danuta indul ötszáz és kétszáz egyesben, Kovács Katalin és Csipes Tamara ötszáz párosban, négyesben pedig Szabó Gabriella, Kozák, Benedek Dalma és Kárász Anna.
– A kapitánynak abban csak igaza van, hogy Kovács Katalinnal erősebb a négyes, mint Kárász Annával, nemde?
– Most akkor a kvóták vagy a világbajnoki érmek a fontosak? Kovács Kati példásan viselkedik ebben a kérdésben. Ő már csak tudja, mekkora rang, ha valaki egyéni olimpiai számban versenyezhet. Önként lemondana a négyesről azért, hogy Danuta indulhasson kétszáz egyesben is. Ha a dolgok mélyére ásunk, s véletlenül sem Kárász Anna ellen akarok szólni, az lenne a megoldás, ha Kati ülne a négyesben, s Danuta megkapná a kiharcolt számait.
– Akkor viszont csak öt kvótánk lenne.
– Négy is elég lesz. Ebben kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok.
– Talán már azt is tudja, az egyes egységekben kik ülnek majd Londonban?
– Azt azért nem. Mindig közbejöhetnek váratlan események. Mint például tavaly Kovács Kati gyengébb formája, vagy hogy a szülés előtt álló Janics Natasa kihagyja a mostani idényt. Egyébként részben éppen az ő hiánya miatt egyelőre felesleges tervezni az olimpiai csapatot.
– Elképzelése azért van?
– Szerintem Janics Natasa, Kovács Katalin és Kozák Danuta biztosan tagja lesz a csapatnak. A negyedik helyért Benedek Dalma, a lányom, Tamara és Szabó Gabriella vív majd nagy harcot.
– Kajak-kenuban minden az olimpiáról szól. Van értelme azért harcolni, hogy a vb-n ki induljon kajak egyes kétszáz méteren?
– Igen, mert az asztalnál hozott, mesterkélt intézkedésekkel tönkre lehet tenni a versenyzők és az edzők munkáját. A kapitánynak, sajnos, nem ez az első melléfogása. Az is nevetséges, ami a férfi négyes körül zajlik. Tavaly decemberben azért szerveztek tíz fő részvételével edzőtábort, hogy megtalálják a legjobb felállást. Ezek után a kapitány az általa kijelölt hajót kétszer megbontotta, másodszor úgy, hogy teljesen felrúgta az addigi elveit. Erre a kalandra ráment több tíz millió forint, s egy versenyző idénye. Szalai Tamás, az elmúlt év legjobb egyes versenyzője a szövetségi elvárásoknak megfelelően idén mindent a négyesnek rendelt alá, ahonnan végül kirakták, egyéniben viszont nem tudott megfelelően felkészülni.
– Azért csak van szükség szabályozásra. Annak idején talán ön is jobban járt volna, ha az olimpián, különösen Barcelonában, három helyett csak két számban indul.
– Négyben kellett volna! Tegyük fel, Szöulban lemondok a négyesről, s csak az egyesre készülök. Mindkét számban esélyesnek számítottam a győzelemre, egyformán egy-egy nagy rivális ellenében. Egyesben az amerikai Greg Bartonnal, négyesben a németekkel emelkedtünk ki a mezőnyből. Egyesben elszálltam, négyesben viszont nyertünk. Jobban jártam volna, s velem együtt a magyar kajak-kenu, ha arany nélkül, egyéni kilencedik hellyel jövök haza, s nélkülem talán a négyes sem nyer?
– Közelítsünk a másik irányból! Ha csak a négyesre és az ötszáz párosra összpontosít, s az egyes nem veszi ki az erejét, akkor talán két arany is lehetett volna belőle. S lám, Barcelonában az egyest már a középfutamban feladta, hogy a négyesre tartalékoljon.
– 1986-ban, amikor a világbajnokságon két aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot szereztem, nem volt sok a négy szám? Ez csak okoskodás. 1992-ben egyszerűen nem voltam jó formában. Miért adjon át számot az a versenyző, aki idehaza a világbajnokság, az olimpia menetrendjében megrendezett válogatón nyer? Senki sem azért dolgozik, hogy másnak kaparja ki a gesztenyét. Azt pedig különösen rossz elképzelésnek tartom, hogy egyetlen számra korlátozzák a versenyzőket, ahogy idén teszik. Ha a döntő napján a társ mondjuk gyomorrontást kap, akkor oda az egyéves munka.
– A versenyzői pályafutására elégedetten tekint vissza?
– Talán többet is ki lehetett volna belőle hozni, de nincs okom a panaszra. Részt vettem három olimpián, szereztem egy aranyat, két ezüstöt és egy bronzot, emellé nyolc világbajnoki aranyérmet. S nem munkának tekintettem a kajakozást, a mai napig – igaz, immár edzőként – élvezem ezt az életformát.
– Gyulay Zsolttal egy évtizeden át rivalizáltak egymással idehaza. A parton milyen kapcsolatban voltak?
– Jó haverok voltunk, sőt vagyunk is. A mai napig rendszeresen találkozunk, együtt ultizunk Ábrahám Attilával hármasban, olykor Angyal Zoltánt is bevesszük a játékba.
– S a Szöulban győztes négyes negyedik tagjával, Hódosi Sándorral tartja a kapcsolatot?
– Évente egyszer fél percet beszélünk telefonon. Úgy tudom, Floridában él.
– Állítólag zűrös ügyek miatt kellett elhagynia az országot.
– Erről én is csak mendemondákat hallottam. Tény, évek óta nem Magyarországon él, s talán annak is megvan az oka, hogy nem jön haza.
– Gyulay és Ábrahám is magas pozícióba jutott a magyar sportvezetésben. Nem irigykedik rájuk?
– Én? Irigykedjenek ők! Sajnálni szoktam őket, amikor negyven fokban, öltönyben, nyakkendőben megjelennek a vízitelepen. Én itt élem a napjaimat, ugyanabban a közegben, mint gyerekkorom óta.
– Hogy is mondjam, Gyulay a Hungaroring Zrt. elnökeként csak jobban keres önnél.
– Még ez sem biztos. A magasabb havi fixeket egy jó olimpiai szerepléssel be lehet hozni.
– Tudatosan készült az edzői pályára?
– Nem mondanám. 1996-ban nem úgy jöttem haza az atlantai olimpiáról, hogy befejezem a pályafutásomat. Sőt akkor úgy tűnt, hogy Horváth Gáborral ketten maradunk a hazai porondon. Gyulay, Ábrahám, Rajna és Adrovicz visszavonult, a fiatalokról, Kammererről, Storczról és Vereckeiről pedig akkor még nem lehetett megmondani, hogy egy-két éven belül világklasszisokká érnek. Ám váratlan lehetőségként 1996 őszén a Honvéd szakosztály-igazgatója lehettem. Ezt az utat választottam. Bevallom, azért is, mert reálisan nézve 1996 után a világversenyeken a győzelemre már nem nagyon, inkább csak a bronzra lett volna esélyem, ami nem motivált különösebben.
– 2000-ben mégis kacérkodott a viszszatéréssel.
– 1999-ben nehéz helyzetbe került a szakosztály, elapadt az állami támogatás, a főszponzorunk is távozott, volt rá időm, hogy sportoljak, ami rám is fért, mert volt némi súlyfölöslegem. Gyorsan visszajöttek a régi érzések, lefogytam, megerősödtem, a télen saját költségemen ki is mentem Sevillába, a válogatott edzőtáborába, de amikor igazán komolyra fordult volna a dolog, akkor új feladatom támadt. Rendeződött a szakosztály anyagi helyzete, csak az utánpótlás gondjaira kellett megoldást találni. Sehogy sem értettem, hogy bár a miénk az egyik legerősebb klub, mégis, bárki foglalkozik a gyerekekkel, nem jönnek az eredmények. Ezért magam vettem át a feladatot, így lettem edző.
– A lánya is ekkor kezdett el kajakozni.
– Így van. Tamara addig úszott, de már régóta rágta a fülemet, hogy mikor jöhet végre kajakozni.
– A Csipes név nagyon jól cseng a kajak-kenuban, a szülők nyilván örömmel íratták be önhöz a gyerekeiket. De hadd gonoszkodjak kicsit: az évek alatt eresztett pocak nem árt a tekintélyének?
– Szerintem csak használ neki. Jobban néznék ki gizdán, hatvankilósan? Nem csinálok drámát néhány kiló pluszból, mert tudom, ha elkezdek sportolni, könnyen leadom. Eddig ötször lendültem neki a fogyókúrának.
– S miért nem mozog rendszeresen?
– Szeretem megadni a módját. Az nem az én világom, hogy van szabad fél órám, gyorsan futok vagy kajakozom egyet. Megvan ennek a szertartása. Lejön az ember a vízitelepre, elbeszélget a haverokkal, edzés után ismét van közös téma, jólesik beülni a szaunába, kicsit ejtőzni. Márpedig különösen ilyenkor, versenyidőszakban mindig van valamilyen feladat. Vagy edzést tartok, vagy utazni kell, vagy a hajókon kell valamilyen beállítást elvégezni.
– Fábiánné Rozsnyói Katalin zokon is vette, amikor megjegyezte, annyi előnye biztos van vele szemben, hogy az eszközhasználathoz tud személyes tapasztalaton nyugvó tanácsot adni.
– Miért, nem így van? Az elmúlt tíz, tizenöt évben is fejlődött a technika, de a negyven évvel ezelőttivel már össze sem lehet hasonlítani.
– Normalizálódott már a kapcsolatuk Kati nénivel?
– Erről is beszéltem már: nincs közöttünk kapcsolat. 2008-ban, amikor Kovács Katalin, Szabó Gabriella és Kozák Danuta úgy döntött, hogy nálam dolgozik, én törekedtem a jó viszonyra. Amikor találkoztunk, illedelmesen köszöntem, de miután harmadszorra sem méltatott válaszra, nem erőltettem a dolgot.
– Azt elismeri, hogy az említett három versenyző sokat köszönhet Fábiánnénak, ön tulajdonképpen kész csapatot vett át?
– Remélem, azt senki sem vonja kétségbe, hogy Tamara nemcsak a lányom, hanem a tanítványom is. Persze, már 2008-ban is jó kajakosok voltak, de mindannyian fejlődtek. Női kajakban húsz-huszonegy éves korban egy tehetséges versenyzőnek már illik eredményeket felmutatni. Danuta ebben a korban, három éve, három-négy másodperccel le volt maradva a Kovács, Janics, Benedek trió mögött. Ma ő a legjobb. Szabó Gabi 2008-ban egyesben idehaza döntőbe sem jutott, most már ő az ötödik-hatodik. Kati pedig, ha nem kap új ingereket, valószínűleg abbahagyja a kajakozást. Azzal ő is tisztában van, nem lesz újra huszonöt éves, de a londoni csapatból kihagyhatatlan.
– Nem lenne szerencsésebb, ha az összes menő kajakos egy csoportban készülne?
– Nem, szükség van a rivalizálásra.
– Férfiakkal nem szeretne foglalkozni?
– Ez egyelőre fel sem vetődik. Bőségesen elegendő a mostani feladat. Nem tudom, Katinak mi lesz a szándéka London után, de Danuta, Gabi és Tamara biztosan folytatja. 2016-ig közösen dolgozunk, messzebbre pedig nincs értelme tervezni.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
