Kilábalás a halmozottan hátrányos helyzetből

Nem múlik el a csatazaj. Míg a miniszterelnök kétfrontos háborúról beszél: a fojtogató adósság és a munkanélküliség ellen vívott küzdelemről, a pártállami évtizedek s az egymást követő három balliberális kormány kedvezményezettjei (és áldozatai) új harctereket nyitnak. A tiltakozók közt vannak riasztóan alulfizetett szakemberek, például a kezdő orvosok, a pedagógusok, a BKV dolgozói, a tűzoltók és a mozdonyvezetők, csakhogy az ő helyzetük sem az utóbbi egy év során romlott már-már az elviselhetetlenségig. A lánglovagok egyebek között a 2004–2007-ben elmaradt túlóradíjaikért tüntetnek, vagyis akkor keletkezett adósság törlesztése hárul a kormányzatra – most. Hasonló a helyzet az egészségügy robotosaival és a tanárokkal. Előbbiek jó része hosszú évek óta kényszerül munkát vállalni külföldön, utóbbiak ezreit bocsátotta el a balliberális vezetés egyetlen esztendő alatt. A Malév, a MÁV és a BKV adóssága nem az utóbbi tizenkét hónap során keletkezett. A metrószerelvények, a buszok, villamosok, vasúti kocsik cseréje se mostanság vált időszerűvé.
Mondhatni: egy halmozottan hátrányos helyzetű ország évtizedek óta pusztuló eszközállományáról és vergődő munkavállalóiról van szó. Az adók minden száz forintjából hetvenet kell az államadósság törlesztésére fordítani. A csapások épp ilyenkor sújtják térségünket, a vörös iszaptól a borsodi árvízen át a belvízig és az Iparművészeti Múzeum életveszélyessé rogygyant kupolájáig. Csupán idő kérdése, mikor válik fizetésképtelenné az egri és az angyalföldi színház, sőt a teljes magyar filmgyártás, producerestül-mindenestül. Nem kevesen mégis úgy lépnek fel, mintha a lejtmenet felelőse az egy éve regnáló kormány volna. Jó és rossz szándékú tiltakozóknak itthon és külföldön, Reykjavíkban, Budapesten, Athénben, Dublinban, Lisszabonban, Barcelonában, Párizsban egyaránt varázslókra, nem gazdaságpolitikusokra lenne szükségük. A francia fővárosban gimnazisták ezrei tüntetnek a két évvel megnövelt nyugdíjkorhatár miatt, amely így is az egyik legalacsonyabb a kontinensen. Németországban hatvanötről hatvankilenc évre (!) akarják emelni a küszöböt, holott a gazdaság szárnyal, a hiány csekély. A tiltakozók Európa-szerte tízezrével demonstrálnak – Berlinben is –, holott a demográfiai válság ettől még nem enyhül, nem csökken a politika felelőtlensége, a követhetetlen pénzmozgás, a részvényspekuláció, a bankok kapzsisága és a terhek aránytalansága.
Nálunk a rendvédelmi szervek tüntetéssorozata váltja ki a legjelentősebb társadalmi vitát. Bár az emberek túlnyomó többsége ellenzi korai nyugdíjazásukat, militáns szakszervezeteik nem engednek. A kormányfő egy megjegyzése nyomán nemrég meghirdetett „bohóctüntetésnek” van egy sajátos politikai célja is: a tiltakozók visszavonnák a Fidesz–KDNP-re tavaly adott szavazataikat. A negyven-ötven évesen nyugalmazott rendvédők családtagjaikkal, rokonaikkal, barátaikkal jelentős szavazóréteget képviselnének, ha elhinnénk: testületileg a jobbközép pártokra voksoltak. Ha arra emlékeznénk, milyen elszántan tüntettek 2006–2010 között. Csakhogy nem ez történt. Amire a jobbközép (és a radikális Jobbik) hívei emlékeznek: a 2006-os brutális rendőrattak, a „leesett” azonosítók, a hamis tanúságtétel, a sorozatos emlékezetvesztés és a számottevően nem javuló közbiztonság.
Jelenlegi formájukban nemcsak a korkedvezményes és (ál)rokkantnyugdíjak tarthatatlanok, hanem a megőrzésüket követelő szakszervezetek is. Csökkenő létszámuk (kevés kivétellel), ebből következően apadó tagdíjaik rég nem fedezik az önerős finanszírozást és a vezetők sokmilliós juttatását. Nem véletlen, hogy a jól fizetett vasúti szakszervezeti vezér az egyik magánnyugdíjpénztár felügyelőbizottsági tagjaként további milliókat tehetett zsebre, feltehetőleg nem minden politikai kötelezettség nélkül. Akinek ilyesmi nem jutott, drága idejét az MSZP országgyűlési képviselőjeként múlatta. Ha nem ő, akkor közvetlen hozzátartozója, barátja, üzlettársa, akárkije. Összegezve: az érdekvédelem költségeit jó ideje az azon kívül rekedt adófizetők állják.
A közvélemény-kutatások adatai azt mutatják: nyugdíjügyben a kormány a többség akaratával összhangban cselekszik. Másképp nem tehetne – de az ország helyzete is ezt indokolja. A legerőszakosabban tüntető rendvédelmiek létszáma néhány ezer fő. Egy vezetőjük mindössze tizenhét évet szolgált, abból kilencet szóvivő-újságíróként. Fölöttébb egészségromboló lehetett, de arcát a híradásokban elnézegetve valahogy nem jut eszünkbe a a betegágy. Ám a költségvetésről nagyon is eszünkbe jut. Ami még inkább gyógyítandó, mert nemcsak egy-egy hivatásért felel, hanem az összes nyugdíjasért és mindazokért, akik munkát keresnek és vállalnak Magyarországon.
Balliberálisok gyakran hangoztatott vádja: a jobboldal árkot ás, az embereket megosztja és tiltakozásra készteti. Bár a cáfolat kézenfekvő, efféle vitába ne menjünk bele. Főképp azokkal szemben lenne hiábavaló, akik nem is olyan rég ostorozták „a politika utcára vitelét”. Egy esztendeje ugyanehhez lelkesen csápolnak, akár a nyugdíjasokról, akár egy nemzeti érzelmű, jobbra könyvelt filmrendezőről van szó. A különbség jól példázza a két tábor demokráciafelfogását. Akik a nézeteltérést kárhoztatják, rögvest ellenállással szembesülnek. Újhit és óhit, vallás és ateizmus, egyéni érdek és társadalmi felelősség közt nincs átjárás, ezért többségi elvű az összes működő demokrácia. Nem létezik mindenkinek egyformán tetsző megoldás, főképp nyugdíj- és adóügyekben, árképzésben és más zsebbe vágó intézkedésekben. Idetartozik az alkotmányozás, a magzati élet védelme, a gyermeknevelés támogatása, a választási rendszer átalakítása és sok más. Alig hihető, hogy mindezeket – és a többi küszöbönálló változást – a kormány kemény csatározások nélkül megússza, de lássuk be: ezek a demokrácia természetes velejárói.

A szerző a Páneurópai Unió alelnöke