Olasz ostromállapot

Miniszterelnöki botrányok, a kormányképességet fenyegető belpolitikai viszonyok, külpolitikai kudarcok és az utóbbi évtizedben körvonalazódó, nemzeti ambíciókat megkérdőjelező geopolitikai kihívások közepette „ünnepli” Olaszország egységének 150. évfordulóját. Miközben még most is fel-fellángol az olasz identitásról szóló vita, a kényes helyzethez illő roppant óvatosságról árulkodott, hogy a legfőbb római ceremóniát éppen a köztársaság kikiáltásának 65. évfordulójára időzítették a hónap elején.
Bár a fősodrú média figyelme elsősorban Silvio Berlusconira koncentrál, mert az ő nő- és korrupciós ügyei – bulvárjellegük miatt – tarthatnak számot nagy közönségre, az események messze túlmutatnak személyén, bármennyire is kirívó legyen az. A botrányok ugyanis jórészt elfedik azt a tényt, hogy az Európai Unió egyik olyan tagállamáról van szó, mely relatív befolyásának növelésére tört, s önálló kezdeményezésekkel élt az elmúlt időszakban. Vagy legalábbis – pontosíthatnánk – igyekezett volna jobban kihasználni azokat az adottságokat, melyek miatt a múltban inkább kikerülhetetlen kényszerek hatottak rá. Földrajzi elhelyezkedése például nem sok választást hagyott a jugoszláv háborúk idején a kilencvenes években, nyugati intervenciós bázissá kellett válnia.
Éppen ez a lecke ösztönözte arra az olasz vezetést, hogy az évtizedekig meghatározó és kézenfekvő euroatlanti ösvényen kívül egyre határozottabban kutasson alternatív-kiegészítő partnerek után Európa keleti és déli határvidékén. Persze az ország történelmét ismerve nincs új a nap alatt, de az orosz, török, líbiai (tunéziai) kapcsolatok megerősítése, elsősorban az energiaellátás diverzifikációját és a migráció kezelését célzó stratégiai paktumok megkötése igazolta, hogy a ma Olaszországa a Washingtonban és Brüsszelben rajzolt, egyedül üdvözítőnek kikiáltott koordinátarendszeren kívül is tud gondolkodni.
Most úgy tűnik, e fölött a kísérlet fölött kondul meg a lélekharang. Ahogy egyre szorul a hurok Berlusconi körül (önkormányzati választások, nukleáris népszavazás és Battista kiadatási kérelmének kudarca), úgy inog meg a nevével fémjelzett – az 1946 utáni olasz mércével mérve példátlan – politikai rendszer is. Márpedig ha a konszolidációt dezintegráció és marakodás követi a belpolitikában, a külpolitika koherenciája is könnyen odaveszhet éppen akkor, amikor arra nagy szükség lenne. Gyökeres átalakulások sora zajlik az arab Mediterráneumban, s vele együtt menekültáradat zúdul Olaszországra, az EU déli bástyájára. A Kadhafival kötött 2009-es történelmi egyezség, a kormányfő személyes sikere – a főként szicíliai bázisokról megvalósuló
NATO-beavatkozással – úgy vált semmivé, mintha sohasem lett volna. A kérdés most az, hogy miután a Földközi-tengeren elvesztette a kezdeményezést, a Berlusconi utáni Olaszország képes, illetve hajlandó lesz-e továbbvinni keleti törekvéseit.