Rasszisták

Isten azért teremtette az állatokat, hogy mi megegyük őket – mondta nekem 1948-ban egy nógrádi falu papja, tizenhárom éves voltam akkor. Mert hitvitába keveredtünk, van-e az állatoknak lelkük vagy nincs, ez volt a téma. A tiszteletes úr szerint nincs, szerintem van, és akkor következett a fenti mondat.
Különben sem volt valami jó véleményem a kereszténységről. Az Upanisádokat olvasgattam akkoriban szanszkrit–angol kétnyelvű kiadásban, persze az angol fordítást, de tetszettek a szanszkrit betűsorok is, lemásolgattam őket a füzetembe. Mindezt jórészt az állatok miatt, semmibevételük megvetéssel töltött el, hiszen testvéreink ők; a tiszteletes úr dölyfös mondata már csak kiteljesítette ezt a megvetést.
Mikszáth Kálmánnak ugyan más volt a véleménye, de erre nem figyeltem fel akkor (Mikszáth a leghitelesebb magyar keresztények egyike, de észrevételeit szívesen rejti el félmondatokban): „higygyétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és hercegekre” – írja a Szent Péter esernyőjében. A rejtélyes indiai tanok hatására vegetáriánus lettem, nem egészségi okokból, hanem az állatok iránti szolidaritásból. („Csak nem eszem meg a testvéreimet” – húsz évig kellett várnom, mire egy öreg keresztény orvossal összefutottam, aki hasonló okokból szakított a húsevéssel.) Évekig tartottam magam e diétához, végül is feladtam azon meggondolásból, hogy az úgyis rég levágott élőlényeken ezzel már nem segítek, álszentség az egész, és álszentnek lenni nem akar az ember.
De gazda nélkül csináltam a számítást. Megint csak évekkel később, az igaz – lassacskán bontakozik ki a lélek –, egy nehéz életszakasz kellős közepén olyan álmot láttam, amely egyértelműen eltiltott a húsevéstől. Rettenetes álom volt, le nem írnám, Szent Péter álmának (ApCsel 10,9-16) mondhatni a fordítottja; numinózus álom, amelyből kiderült, hogy a tudatalattim kannibalizmusnak tekinti a húsevést, és nekem sokkal jobban tetszett, mint Szent Péter fura álma. Könnyű volna az egészet a tudatalattira fogni, ha nem lett volna már annyi előzetes iskolázottságom, ha inkább Isten sugallatának tulajdonítom a dolgot. Ennek ellenére kétnapos megingás után mégiscsak visszatértem a korábbi koszthoz, elvégre elvi alapon hoztam meg annak idején a húsevés melletti döntésemet. Mire máris jött a második, az elsőnél is iszonyatosabb álom – a harmadikat nem várom meg, mondtam magamnak, nem jó a lélekkel szembeszállni, megőrülni azért nem akarok.
Mindez puszta magánügy lehetne, önéletrajzi adalék, ha nem vált volna a kérdés mostanában – és talán nem véletlenül – elsőrendű közüggyé. Egy szerencsétlen eset miatt, amelynek részleteit nem ismerem, s így nem is kívánok belemenni (környezetvédők közt felvert azért némi port), felvetődött némelyekben a kérdés, illik-e keresztény embernek puszta passzióból vadászgatnia. Nekem is eszembe jutott, hogy hozzá kellene szólnom a dologhoz, de mert álláspontom annyira radikális, nem akartam szaporítani magamnak a bajt. Azután megjelent Sebeők János írása a Magyar Nemzet május 14-i számában, A tizenegyedik parancsolat, és ez megkönnyíti a dolgomat, hozzászólhatok Sebeőkhöz.
Előrebocsátom, hogy Sebeőkkel nagyjából egyetértek, annyi fenntartással csupán, hogy különböző vallásokat és életgyakorlatokat egymással egybevetni bajos, könnyen úgy járhat az ember, mint én gyermekkoromban a nógrádi pappal. És ezzel el is érkeztem mondanivalóm lényegéhez.
Az, hogy a kereszténység mint intézmény, egyházak csoportja, hivatal az állatokkal és egyáltalán a természettel szemben szinte ijesztő közönnyel viseltetett, fájdalmas igazság, és nemcsak nincs mit szépíteni rajta, hanem ideje volna végre a dologgal szembenézni. Ha közeledni kezdtem valamikor a Bibliához, kénytelen voltam hozzá a magam módján közeledni, az egyházak e téren tanúsított szívtelensége miatt nem egyházi közvetítéssel; így viszont idővel megmutatkozott előttem két hatalmas bizonyságtétel, amelyek úgy állnak ott az Írás terében, mint Salamon templomában a két titokzatos oszlop, a Jákin és a Boáz. Nem véletlen talán, ha már ezzel a metaforával élek, hogy némelyek szerint ezek az oszlopok az élet fájának jelképei voltak.
Persze – mint mondani szokták – senki nem köteles kereszténnyé lenni, de ha már valaki annak tekinti magát, az Írásnak ezektől a tanúságtételeitől aligha tekinthet el. Két fontos részlet a Biblia elején és a végén.
Az első azzal a megkerülhetetlen kérdéssel kapcsolatos, hogy mit egyék az ember. „És monda az Isten: ímé, adtam néktek minden maghozó füvet, mely vagyon az egész földnek színén, és minden gyümölcstermő és maghozó fát, hogy azok legyenek néktek eledeltekre”, olvassuk mindjárt a Teremtés könyve első fejezetének a végén. „Az földnek pedig minden vadainak, az égnek minden madarainak, és földön csúszó-mászó állatoknak, a melyekben élő lélek vagyon, az földnek minden füvét adtam eledelekre. És úgy lőn. És minek utána megtekintette volna Isten valamit teremtett vala, ímé igen jó vala. És lőn az estve és az reggel hatodik nap.” A következő étkezési előírás majd csak a IX. részben hangzik el, ismét egy áldáshoz csatolva, akárcsak az első, de az az áldás úgy hangzik, mint egy átok: „Tőletek való félelem és rettegés legyen minden földi vadakon, minden égi madarakon, minden földön járó állatokon, a tengernek minden halain, melyek mind a ti kezeitekbe adattattak. Minden mozgó és élő állat legyen nektek eledeletekre: mint a földnek füvét, azonképpen adtam mind azokat nektek.” Sok minden történt, mire odáig elértünk: az első stáció az állatok megnevezése. Az első Ádám ugyanis tisztán szellemi lény volt, testetlen is talán, az Isten társa, az állatok megnevezése pedig azt jelentette volna, hogy ez a tisztán szellemi lény mindent áthat a maga Istenhez hasonló erejével. Ez lett volna a „hajtsátok a Földet birodalmatok alá”, nem a mostani terror. De már az állatok megnevezése sem sikerült tökéletesen, próbatételnek bizonyult az, amelyen az ember tulajdonképpen megbukott, midőn az állatokhoz hasonló, szaporodni képes szexuális lénnyé kívánt válni, ami úgy tetszik, nem így volt az eredeti, asztrális-éteri tervben, s amin az Isten csak az asszony mint segítő (így írja a vizsolyi biblia) megteremtésével tudott segíteni – tudjuk azonban, mily hamar el tud bukni az ember ebben az áldásban is.
A fokozatos bűnbeesés története ez, az Istentől való elszakadásé. Következik a kígyó története, imez fának gyümölcséből való evésünk, a kertből való kiűzetésünk; aztán az első emberölés, Káiné, testvérgyilkosság persze mindjárt, végül pedig az emberek némely leányainak és az Isten némely fiainak borzalmas egyesülése, amiből lettek a régi óriások – kik régen híres-neves emberek voltak –, és akkor az Isten ránk unt, s ránk eresztette az özönvizet. És csak amikor Noé mégis kegyelmet nyer az Úr előtt, akkor következik az a rettenetes második áldás, a „tőletek való félelem és rettegés”.
Amúgy nem is a vadászat a legiszonyúbb, nem is az úgymond védett állatok kilövése; az állatgyárak a legiszonyatosabbak. Akkor is álmodtam az én tiltó álmaimat, amikor a velük kapcsolatos dolgok kezdtek napvilágra kerülni.: „we feed the world”, mi tápláljuk a világot. A Biblia metaforikus-mágikus nyelve valami egészen mást mond, mint amit a politikusok, a táplálkozástudomány képviselői, az állatgyár-tulajdonosok, de akár az állatvédők is mondani tudnak. De miféle gyakorlati cselekvés következhet ebből? Ha már nem tudnak látásokat látni, próbáljanak álmokat látni. Az elbeszélések a tetejében még ambivalensek is; a kérdésnek Isten és ember viszonyának legmélyében rejlő gyökerei vannak.
A korai keresztények még várták a visszatérést, az átváltozást, nem lett úrrá rajtuk a mostani siralmas felszínesség. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” – írja Pál apostol, tőlünk aztán várhatja; „mert jól tudjuk, hogy minden teremtett állatok egyetembe fohászkodnak, és együtt mind ez ideig úgy mint szülnek”, Origenes úgy gondolta, írja Heidl György a Szent Ágoston megtévesztésében, hogy a Paradicsom-elbeszélés képletesen bizonyos misztériumokat jelez, hogy e képletes beszédmód alkalmazásával a Szentlélek célja „elsősorban az emberrel kapcsolatos kimondhatatlan misztériumokra irányult…, hogy aki képes a tanulásra, miután kutatott és átadta magát a szöveg értelmi mélységeinek, részesedjék mindazon tanokból, melyeket ez az értelem közölni akart” – írja Origenes.
A Jelenések könyvének V. fejezetében pedig, vagyis a Bibliának már szinte a végén a következőket olvassuk – ha ugyan eljutunk odáig, mert hát meglehetősen vaskos és nehezen olvasható könyv az: „És tekinték, és hallám a királyi széknek, a lelkes állatoknak és a véneknek környülök, sok Angyaloknak, tudniillik százezerszer való ezer, és tíz száz ezer Angyaloknak szavokat. Kik nagy felszóval ezt mondják vala: Méltó, hogy amaz megöletett bárány vegyen erőt, gazdagságot, bölcsességet, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást. Sőt minden teremtett állat, mely mennyben, földön, föld alatt, a tengerben, és minden ezekben való állat, hallám, hogy azt mondja vala, a királyi székben ülőnek és a báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom mindörökkön örökké.”
„Minden teremtett állat” – vagyis az Isten dicséretében, mindörökkön örökké, egy gyülekezetet alkotunk velük. Abban a könyvben olvassuk ezt, amelynek már a feltámadott Krisztus a központi alakja és az ihletője. Ez a második oszlop, Boáz. Bánhatunk-e úgy a krisztusi gyülekezet tagjaival, ahogyan mi bánunk az állatokkal? Akkor csupán, ha nem hiszünk az egészben, de akkor ízléstelenség a kereszténységet emlegetni.
Van persze még egy kifogásunk, és a mérhetetlen kegyetlenkedés hátterében ez húzódik meg – hogy a gyülekezet többi tagja más fajokhoz tartozik, mint mi. A szinte mindenki által elfogadott és igenelt rasszizmus lényege ugyanis éppen ez – mindig is csodálkoztam e napjainkban divatszóvá vált fogalom könnyelmű használatán – „Az állatok világában az emberek az ördögök” – írta Schopenhauer. Mi lesz, ha a természet egyszer majd tükröt tart elénk, kik is vagyunk igazából? Én belenéztem abba a tükörbe álmaimban, és hirtelen érdekelni kezdett, nem volna-e mégis a jézusi próféciának számunkra valami mondanivalója.

A szerző képzőművész, író